SZELETKÉK „A” DRÁMAÍRÓ HUBAY MIKLÓS ÉLETÉRŐL ÉS MUNKÁSSÁGÁRÓL
Interjú Németh Attila Gellérttel, Hubay Miklós egykori személyi titkárával és
barátjával, a Hubay Miklós – Elveszett Paradicsom Alapítvány egyik kurátorával.
Vácrátót, 2022. május 8.
K. Kovács István (továbbiakban: K.K.I):
Hubay Miklós egy hatalmas életművet hagyott hátra maga után, hiszen
gyakorlatilag, ő az egész hosszú élete során folyvást írt és alkotott. Beszélj,
kérlek, a drámaíró munkamódszereiről.
Németh Attila Gellért (továbbiakban: N.A.G.)
Például, Hubay Miklós egész életében jegyzeteket készített Az ember
tragédiájához, amely a kedvenc drámája volt. Olyannyira, hogy szinte a
magáénak tekintette. Nagyon jó volt, hogy amikor beszélgettünk, akkor is az
Ember tragédiájából idézgettünk egymásnak.
K.K.I:
Igen, ezt már említetted máskor is, hogy valósággal pingpongoztatok az
idézetekkel.
N.A.G:
Pontosan. Ő úgy dolgozott – egyébként is, nem csak a Tragédiával
kapcsolatosan, hogy jegyzeteket készített, de mindig egy-egy különálló lapra.
Nem füzetbe, hanem lapra. Ha volt egy gondolata, vagy bármilyen észrevétele, azt
följegyezte és, hogy ezek ne kerüljenek szanaszéjjel, zacskókba, szatyrokba
tette. Minden drámának volt egy ilyen külön zacskója. Amikor ezek már nem fértek
el szatyorban, akkor nyitott nekik az egyik szekrényben egy fiókot, egy rekeszt.
K.K.I:
És gond nélkül elő tudta keresni ezeket a jegyzeteket? Sok ilyen jegyzet
elkallódott szerinted?
N.A.G:
Ez érdekes dolog. A legtöbbje ott maradt nála, és amikor elhunyt, akkor a fia
megörökölte a kéziratokat, amelyeket aztán egy bérelt raktárban helyezett el, a
hagyaték többi ingóságával közösen. Hiszem, hogy így megmentődött az írások
legnagyobb része, amelyeket aztán a Petőfi Irodalmi Múzeum kapott meg, vagyis,
tényleg jó helyre kerültek. Viszont, ő már életében észrevette, hogy lopják a
jegyzeteit. Volt neki egy bejárónője, akit, úgy képzeld el, hogy valakitől
„örökölt”, vagyis egyszerűen a nyakán maradt. Említettem már neked, hogy
Miklósnak milyen gyermeki lelkülete volt. Ezért nem merte, nem akarta, nem tudta
kirúgni ezt a bejárónőt hosszú ideig, annak ellenére, hogy ez az asszony hetente
csupán egy-egy órát volt ott. Az idő alatt valamit piszmogott,
látszat-takarítási tevékenységet folytatott, és semmi más tevékenységet nem volt
hajlandó vállalni. Jó messziről, Pest megye egyik eldugott falujából járt be.
Ezért a takarítási „szolgáltatásért”, Miklóstól jó sok pénzt elkért és ő nem
mert neki felmondani, pedig gyakorlatilag semmi haszna nem volt ebből, így ebben
a formában. Mutatta nekem Miklós: „Nézd meg, a ... munkáját! Tessék,
megpenészedett a kenyér és még csak ki sem dobta!” Egyszer viszont, lebukott
Miklósnál. Ugyanis rájött, hogy ..., akiről azt mondta Miklós, hogy fél
analfabéta, aki írni, olvasni se nagyon tudott – tudogatott ugyan, de inkább nem
nagyon-, lopja az ő kéziratait. Úgyhogy, amikor ezt megtudta - szelíd volt ő
ugyan-, de akkor kész, elszakadt a cérna. Ki tudja, hogy mennyit és, hogy lopott
ez az asszony. Mert valaki mondta már nekem, talán a Petőfi Irodalmi Múzeum
egyik munkatársa, hogy felbukkantak már budapesti antikváriumokban Hubay Miklós
kéziratok.
K.K.I:
Akkor ez azt jelenti, hogy ez a félanalfabéta takarítónő már akkor látta ezekben
a kéziratokban a jövőbeli potenciális anyagi értéket?
N.A.G:
Igen. Én, aki sokáig dolgoztam Miklósnak a kilencvenes évek elején, kifejezetten
élveztem ezekkel a kéziratokkal foglalkozni.
K.K.I:
Mennyi ideig dolgoztatok együtt Hubayval?
N.A.G:
Szorosan véve, két évig, 1991-től egészen 1993-ig. Onnantól számítva pedig egy
nagyon szoros barátság maradt fenn köztünk. Akkortól, a szó szoros értelmében
véve, én már nem dolgoztam neki, csak nagyon ritkán. Utána már csak egy közös
munkánk volt, amikor írt egy tanulmányt Gulyás Pálnak az egyik nagyon szép és
komplex verséről, amit Mozartról és – egy említés erejéig - Csokonairól írt.
Akkor besegítettem még Miklósnak, mivel az egy hosszabb tanulmány volt. Ezt a
tanulmányt beleépítették a Magyar Rádiónak az egyik irodalmi, zenés műsorába is.
Együtt szerepeltek abban a műsorban egy másik neves művésszel: Vásáry Tamás
zongoraművésszel. Erről a hatvan perces műsorról – ennyi időtartamúra vágták
össze- készült akkor egy CD, ami meg is van nekem. Ebben az összeállításban
szerepel Gulyás Pálnak ez a bizonyos verse is. Ez egy hosszú és gyönyörű vers –
ha még nem olvastad, akkor tényleg érdemes megismerni,
Mozart idézése a címe. Miklós
rengeteg verset tudott kívülről. Mondjuk ezt nem végig, mivel ez egy igen hosszú
vers, de részleteket tudott ebből is: „Messziről sír a klarinét, most kéri
vissza életét!” Miklós úgy, olyan fantasztikusan tudott szavalni, hogy
elmehetett volna simán előadóművésznek is. Ez volt az 1991-1993 közötti periódus
utáni közös munkánk, mivel ez 2005-ben történt. Szigorúan véve, ekkor már nem
dolgoztam neki, de rengeteget beszélgettünk. Sokat jártam hozzá ekkor is,
leggyakrabban a lakására, de a PEN Club-ba is. A 90-es években a Vörösmarty
téren volt a PEN Club. Egy hatalmas, üveg irodaházról beszélünk, amely előtt ott
állt a Vörösmarty szoborcsoport is, amely tükröződött benne. Mikor odamentem,
mindig úgy éreztem, hogy vár, hív engem Vörösmarty a PEN Clubba. Aztán később a
székhely átkerült a Károlyi Mihály utcába, oda, ahol az alapítványunknak az
emlékkonferenciáját is tartottuk. Érdekes, hogy ez az épület szebb, de valahogy
még sincs olyan hangulata, mint amilyen a másik helyen volt.
K.K.I:
Mikor és hogyan, milyen körülmények között ismerkedtél meg Hubayval? Emlékszel
még az első benyomásokra?
N.A.G:
Pontosan emlékszem. Ráadásul, még ő is sokáig emlékezett rá. Majd elmondom azt
is, hogy honnan tudom ezt. 1990. június elsején találkoztam vele először, amikor
az első kötetemet kint árultam a placcon.
K.K.I:
Ez egy könyvvásár volt?
N.A.G:
Ez a könyvhét volt. Lehetőséget kaptam - mert volt egy könyves ismerősöm-, hogy
én is ott legyek, ott üljek és árusítsam a könyvemet. Persze, több könyvet is
árultunk, de közöttük az enyém is ott volt.
K.K.I:
Mi a címe ennek az első kötetednek?
N.A.G:
Seb és heg – Áldozatok.
Te ezt a kötetemet még nem ismered. Kicsit zsengécske volt még, elismerem,
úgyhogy majd a megértő kritikádban reménykedem. Tarján Tamás is, annak idején
eléggé keményen megbírálta, de azt mondta, hogy lát benne egyfajta elánt,
valamiféle elementáris erőt. De visszatérve: 1990. június elseje, péntek volt,
amikor felbukkant a könyves stand közelében Hubay.
K.K.I:
Ezek szerint, te láttad már őt, hogy fel tudtad ismerni?
N.A.G:
Élőben addig még nem láttam, de a tévéből, mint közéleti személyiséget, már
ismertem. Sétálgatott, nézegette a könyveket, de nekem egy pillanatnyi
gondolkodási idő sem kellett: gyorsan odamentem, köszöntem és az orra alá
nyomtam a könyvemet. Mondtam neki, hogy most jelent meg az első kötetem és
legyen olyan szíves, fogadja el tőlem. „Persze, hogy elfogadom! Drámák?!” -
mondta lelkesen, mivel neki a dráma a mindene volt. Egyébként, egy ilyen
könyvhéten, prózából van a legtöbb, némi vers, de dráma… hát az úgy elvétve.
Úgyhogy, nagyon megörült neki. Mondta, hogy jó, el fogja olvasni és akkor meg is
beszéltük, hogy június harmadikán, vasárnap, itt a Vörösmarty téren – ugyanis a
könyvhét ott zajlott-, találkozunk majd.
K.K.I:
Ő ekkor már az elnöke volt a PEN Clubnak?
N.A.G:
Lehet, hogy hivatalosan ekkor még nem volt az, mivel ő sokáig úgy volt a PEN Club elnöke, hogy ügyvezető volt. Úgy emlékszem, Vas István költőt váltotta le Hubay. De elnökké való megválasztása előtt is, ténylegesen és teljesen ő vitte az ügyeket. Tíz évig volt ténylegesen, de facto a PEN Clubnak az elnöke, de ebből lehet, hogy de jure csak néhány évig volt. De visszacsatolva: onnan tudom, hogy ő is emlékezett az első találkozásunkra, mert 2010-ben, június elsején felhívtam telefonon és mondtam neki: „Miklós, nagy nap van! Emlékszel, hogy miért? Persze - válaszolta-, húsz évvel ezelőtt találkoztunk a Vörösmarty téren, amikor te ott árultad a könyvedet.” Hihetetlen, de emlékezett rá. Pedig akkor ő, már igencsak idős volt, jóval a kilenvenen túl járt már akkor, amikor rákérdeztem. Nem beszélve arról, hogy számára, ez egy jelentéktelen dolog lehetett. Mert hány emberrel találkozott ő? És milyen emberekkel? Például a Francia Köztársaság elnökével, François Mitterrand-al is együtt vacsorázott. Egyébként, aki számított az ő életében, mint irodalmi ember, azzal ő mind találkozott. Például Svájcban, Charles Ferdinand Ramuz-vel - aki talán a legnagyobb huszadik századi svájci író volt- is találkozott az 1940-es években és egy jót beszélgetett vele.
K.K.I:
Akkor te, 1990 június 3-án, vasárnap bevonultál a PEN Clubba, szóltál a portás
bácsinak, hogy Hubay Miklóst keresed…
N.A.G:
Igen. Ő pedig felvitt az irodájába, és egy jót beszélgettünk. Tudni kell róla, hogy ő, mindig szomjazta az elismerést. Nekem megvolt akkor az ő egyik drámakötete, a Világvégjátékok. Ebben a kötetben négy dráma volt és mondtam neki, hogy azokat én elolvastam már. Megkérdezte tőlem, hogy tetszettek-e? Mondtam, hogy igen, nagyon. A négy drámából az egyik több címen is futott. Az Istenkísértőkről - amelynek a másik címe az, hogy Búcsú a csodáktól-, Tarján Tamás azt mondta, hogy szerinte a legjobb Hubay dráma. Szerintem is jó, de nem ez a legjobb.
K.K.I:
Akkor szerinted, melyik a legjobb drámája?
N.A.G:
Én azt mondom, két legjobb drámája van. Az egyik az Elnémulás, a másik pedig Az ők tudják, mi a szerelem. Szerintem, ezek a legjobbak. Utolsó drámájának, a Pápavároknak is érdekes témája van: Egy valós történetből indít, abból, hogy a kilencvenes években, II. János Pál pápa tervezte, hogy ellátogat Erdélybe. De ezt a látogatást megfúrták. Nem találkozott a magyarokkal. Viszont arról szól a dráma, hogy az ottani magyarok, nagyon várják. A lényege pedig az, hogy oda ugyan nem jutott el a pápa, de egy fagylaltárus képében elment oda másvalaki. Osztogatta a gombócokat és aztán kiderült róla, hogy az a valaki, Jézus volt.
K.K.I:
Ferenc pápa, ugye eljutott Erdélybe, de úgy tudom, hogy meg sem említette a
magyarokat a csíksomlyói látogatása alkalmával. (…) Visszatérve Hubayra: miként
említetted, a kórházban is rendszeresen meglátogattad a betegsége alatt. Kemény
kérdés, de felteszem: az utolsó találkozásotok miként zajlott le?
N.A.G:
Nevezetes volt, mivel az pont a 93. születésnapján történt, 2011. április 3-án.
Éppen nála volt látogatóban Kéri Imre, festő-, grafikusművész is, aki több
alkalommal készített kimondottan Hubay számára grafikákat és festményeket.
Hármasban beszélgettünk és ezt a jelenetet beépítettem egyébként az egyik
drámámba is. De a betegség ekkor már nagyon letörte Miklóst. Hogy ábrázoljam,
hogy a bejárónőjéhez, …-hoz hasonló emberek mennyire rászálltak Miklósra és
mennyire kihasználták és, hogy ezek a dolgok milyen balul sültek el, elmesélem,
hogy volt egy férfi, aki nem volt ugyan szakács, de főzött neki. Egyébként,
állítólag jól főzött és rendszeresen látogatta Miklóst a kórházban is. Hubay egy
kétágyas kórteremben kapott ágyat, amelyben egy televízió is volt, amely nem
működött. Erre, ez az ütődött „szakács”, aki egyébként totál alkoholista volt,
nekiállt és megjavította a készüléket. Hubaynak a szobatársa, egy nyugalmazott,
félig süket, magas rangú katonatiszt volt, aki akkortól, egész nap teljes
hangerővel bömböltette a tévét. Miklós, egészen addig, a kórteremben kényelmesen
tudott dolgozni – már amennyire tudott még akkor, a szembaja miatt-, de innentől
neki ki kellett mennie, ha írni, olvasni akart. Kiült hát a folyosóra,
pizsamában és többször is megfázott szegény. Eleve tüdőgyulladással volt
beutalva, és amikor hárman ott összeültünk és felköszöntöttük, akkor láttuk
Imrével, hogy neki egy folyosó-szerű előcsarnokban kellett dolgoznia, ahol fűtés
nem nagyon volt. Ez ugyan áprilisban történt és akkor jött is egy meleghullám,
de ez a kórház fent volt a budai hegyekben, ahol eleve hűvösebb van, így a falak
még nem melegedtek át. Neki, aki tüdőgyulladással került oda, pont nem hiányzott
volna egy ráfázás. Így vitte el aztán a tüdőgyulladás egy hónap múlva. Beteges
volt már, meg öreg, hiszen 93 éves volt, de ha nem lett volna ez az egész, akkor
nem lett volna neki végzetszerűen előírva, hogy 2011. május 7-én meg kell halnia
tüdőgyulladásban. Bár igaz, G.B.Shaw ugyanígy, 94 évesen halt meg
tüdőgyulladásban (miután leesett egy almafáról és ágyba kényszerült) és olvastam
is valahol, hogy az aggok többségét a tüdőgyulladás viszi el. Mert, ha valamiért
hosszasan feküdni kell, például csontritkulás, láb-, vagy combnyaktörés miatt,
ami gyakori az öregeknél, akkor a mozgáshiány, fekvés miatt tüdőgyulladást
kapnak, amibe belehalhatnak. Mert ha nem mozogsz, akkor, teljesen legyengülsz,
elsorvadnak az izmaid, mint azt az űrhajósoknál is látjuk: amikor visszaérkeznek
a földre, és kézben vagy hordágyon viszik őket.
K.K.I:
Térjünk vissza az élő Hubayhoz. Említetted, de nem részletezted a szembaját.
Hogyan tudott dolgozni, vagyis írni, olvasni egy súlyos szembetegséggel?
N.A.G:
(…) 1996-ban biztosan tudom, hogy még teljesen egészséges volt, de 2002-től már
biztosan szenvedett, úgynevezett makuladegenerációban. Tehát valamikor, e két
időpont között alakult ki nála ez a betegség, amely 2002-ben már súlyos volt.
(Egyébként, a felesége is ugyanebben a betegségben szenvedett, érdekes módon.)
Kérdeztem tőle, hogy milyen ez a makuladegeneráció? Azt mondta, hogy úgy
képzeljem el, hogy a látótere közepén egy szürke folt van. Nem tudom, hogy te
találkoztál-e még az egykori alumínium egyforintossal?
K.K.I:
Nem, de Romániában, az egykori 5 lejes is hasonló alumínium érme volt.
N.A.G:
Azt pedig én nem ismerem, de a lényeg az, hogy úgy mesélte, hogy az olyan, hogy
amikor ránézett valakire, akkor nem a fejét látta, hanem egy szürke foltot,
mintha egy alumínium érme volna az illető nyakán, a feje helyett. Oldalra, még
látott ugyan, de pont az éleslátása, ami a középpontban van, az sérült nála.
K.K.I:
Tehát csak a periferikus látása maradt meg.
N.A.G:
Igen, oldalt, a szeme sarkából látott, de előre nem. Azt mondta: „Az orvos azzal
biztatott, hogy olvasni ugyan nem fogok tudni, de a tévét látni fogom”. Nos,
Miklós talán szökőévben egyszer ha nézett tévét, akkor is szerintem, csak
véletlenül. Mesélte, hogy a Duna tévé adását is csak egyszer látta, amikor
Párizsban volt. Addig azt sem tudta, hogy létezik ilyen adó. Pedig volt tévéje a
lakásban, mert a fia, akit szintén Miklósnak hívtak, ő nézte (…) Amikor még
rendesen látott, akkor úgy dolgozott, illetve én úgy dolgoztam nála, hogy
hajnalban, 6 óra körül felmentem a lakására. Akkor ő, azt amit előző este, vagy
hajnalban jegyzetelt, azokat nekem felolvasta, megkérdezte, hogy mit szólok
hozzá, hogy érthető-e, jó-e. Mindig nagyon adott a véleményemre.
K.K.I:
Hubay mindig hajnalban kelt? Egy matinális típus volt ezek szerint?
N.A.G:
Igen, határozottan. De aztán egyébként, délután pihent, ez a korral is jár. No,
de a hajnali beszélgetés, felolvasás után, én elvittem haza, magamhoz az aznapi
kéziratot. Nekem már akkor volt számítógépem, Hubaynak pedig nem volt, úgyhogy
otthon gépeltem be az anyagot. Nyomtatom nem volt, de időnként elmentem egy
helyre és kinyomtattam a kész oldalakat. Akkor még nem ez a világ volt, mint ma.
Pendrive akkor még nem is létezett, hanem floppykra mentettem az írásait.
Kinyomtatás után visszavittem neki a kész szöveget, ő pedig a nyomdáknak, a
folyóiratoknak, a szerkesztőségeknek kinyomtatott formában adta oda. Tehát nem
kézirat, hanem gépirat formájában, kinyomtatott változatban nyújtotta be mindig
az írásait. Ezzel ugyan több munkájuk volt a szerkesztőségeknek, hogy vissza
kellett gépelniük, szerkeszteniük a szöveget, de mondom, azok más idők voltak.
De olyan is volt, hogy egész nap a lakásán dolgoztam, mert hajnalban odamentem
és a szokásos felolvasás és beszélgetés után felkért, hogy segítsek rendezgetni
a kéziratokat, amikor azok már nagyon felhalmozódtak. A szobában volt egy szép,
hatalmas perzsaszőnyeg, ahova kiterítettük a lapokat. Volt, hogy együtt
rendezgettük, de olyan is volt, hogy magamra hagyott, mondván: „Te csak csináld,
én most nem érek rá, mert jön a Gálfalvi Zsolt”. Gálfalvinak volt egy testvére
is, szintén irodalmár. Gálfalvi Zsolt nem primér irodalmár, tehát nem költő,
író, drámaíró, hanem irodalmi szerkesztő volt Erdélyben. Mivel akkor még nagyon
fiatal voltam, rövidnadrágosan térdeltem a perzsaszőnyegen, amikor Hubay
kedélyesen bemutatott Gálfalvinak. Ők beszélgetni kezdtek, én pedig mint egy, a
szőnyegen játszó kisgyerek, visszatértem a kéziratok rendezgetéséhez. Ez a
dolgozószoba egyébként, egy hatalmas, csodálatos terem volt.
K.K.I:
Ez Hubaynak, a József Attila utcai lakásában volt, ugye?
N.A.G:
Igen, a József Attila utcai lakásának a dolgozószobája, amelynek a végében egy
alkóvos beugró volt, amely akár egy színpad is lehetett volna, mivel ide Ruttkai
Éva annak idején, egy szobaszínházat tervezett. Árkád Színház lett volna a neve,
de ez a terv nem valósult meg. Próbákat tartottak ugyan ott, de előadásokat nem.
De a hely, a környezet adottságai miatt, simán lehetett volna ott előadásokat is
tartani.
K.K.I:
Olvastam valahol, hogy Hubaynak 14 méter hosszú volt a dolgozószobája.
N.A.G:
Lehet, hogy annyi volt. Hatalmas és gyönyörű szoba volt. A színpadszerű alkóv
hátterében állt egy hatalmas könyvespolcrendszer is. Mikor megcsodáltam, Miklós
rám szólt: „Ne nézegesd, mert a jó könyveket, már mind ellopták.” És tudod, hogy
ki lopta el? Legalábbis a nagy részben? (…) Egy neves történész.
K.K.I:
De miként? Egyszerűen leemelte a könyvespolcról a köteteket?
N.A.G:
Sokáig felújítás alatt állt a lakás és akkor boldog-boldogtalan aki oda bejárt,
el-elemelt egy-egy kötetet. Miként mondtam már, sokan kihasználták Miklóst és
visszaéltek a bizalmával. Ha nem lopták meg, akkor pénzt kértek tőle. Nagy
összegeket, 30-40000 forintokat kértek tőle egyesek, még csak nem is kölcsön,
csak úgy. Ő pedig adott. Pedig abban az időben, az tényleg komoly összegnek
számított. És nem egy alkalommal történt meg ez, hanem folyamatosan.
K.K.I:
És Hubay fizetett, mint ahogy mondani szokás: akár egy katonatiszt.
N.A.G:
Igen, pontosan.
K.K.I:
Érdekes, hogy az életrajzi adatokban szinte sehol nem említik Hubay Miklós
feleségét.
N.A.G:
Igen, szóljunk róla is néhány szót, mivel ő egy borzasztó tragédia áldozata
volt. Hubay felesége, Keresztes Irén, színésznő volt. A temetésén – egy
evangélikus püspök temette el 2006-ban-, egy volt színi akadémiai osztálytársa
mondta el, hogy az évfolyamunkról, rajta kívül mindenki más, így-úgy-amúgy,
kerülő úton, de feljutott, kiállhatott a világot jelentő deszkákra. Mindegyikük
élhetett a hivatásának, színész lehetett. Lehet, hogy csak a margón, vagy a
margón túl, de mégis aktívan jelen lehettek a színházi életben. Irke – mert így
becézték-, soha, egy pillanatra sem. Amennyit ő elérhetett, az az volt, hogy a
rádióban lehetett rövid ideig bemondónő. Ezért valami minimális nyugdíjat is
kapott, de annyit, ami még zsebpénznek is kevés lett volna. Meg fiatalokat – nem
tudom, hogy azok lelkes amatőrök voltak, vagy pedig színészhallgatók – tanított
be darabokra. Ennyi jutott neki a színészi karrierből. És ezt ő, szegény nem is
bírta elviselni. (…) Édesanyám őt is megismerte és vele is nagyon szívesen
beszélgetett, mert nekik közös
ismerőseik is voltak, mint például Magyarics Flóra színésznő, akit szintén
kiebrudaltak politikai okokból a színház világából. Voltaképpen, nem is ő volt
politikailag megbízhatatlan, hanem a férje keveredett gyanúba, de a rendszer
kegyetlensége miatt, Flórának is felmondtak és többé egyetlen színházhoz sem
vették vissza.
K.K.I:
Nem mondtad ki, de gondolom, hogy Keresztes Irén színésznő is, szintén a férje,
vagyis Hubay miatt lett félreállítva.
N.A.G:
Nyilvánvalóan. Egy az egyben megmondta neki Aczél György, hogy Hubay Miklós
feleségének, nincs mit keresnie a színpadon. Aczél György volt akkor a
kultúrpápa Magyarországon. Abban a rendszerben, a kultúráról, csak és kizárólag
ő döntött. Az volt, amit ő mondott és ő akart. Nem tudom, hogy ő találta-e ki,
de mindenesetre maximálisan alkalmazta a támogatott, a tűrt és a tiltott
kategóriák létrehozását. A támogatottak csoportjába kerültek a talpnyalók,
akiket minden eszközzel támogatott, segített és reklámozott. A tiltott
kategóriába kerülök pedig gyakorlatilag nem is léteztek, meg sem jelenhettek.
Miklós, a tűrt és a tiltott kategóriák határán ingadozott mindig. A két nagy
„szekértáborról”, a népiek és az urbánusok csoportosulásáról és ellentétéről
hallottál-e már? Abban az időben, mindenkit besoroltak: vagy népi volt, vagy
pedig urbánus. Ez persze, egy abszolút leegyszerűsítés. Mert például Csurka
István politikailag népi volt, de ugyanakkor az esztétikájában és az
írásművészetében teljesen urbánus. Egyébként Hubay, nagyra értékelte Csurka
drámai műveit. De mondom, egy agyrém volt az egész.
(…) Ez az iszonyú megosztottság az 1930-as évektől, mind a mai napig,
tehát több mint 90 éve fennáll. Én a kilencvenes évek elején, amikor odaértem az
irodalom küszöbéhez és láttam, hogy még mindig ez a kettős felállás van és
mindent a politika hat át, megálltam. Én nem akarok politizálni. Engem nem a
politika, hanem az irodalom érdekel. Ezért igyekeztem magam távol tartani
mindettől. Miklós viszont egy integratív személyiség volt: ő jóban volt a
népiekkel is és jóban volt az urbánusokkal is. Ennek volt az eredménye az is,
hogy ő 1981-1986 között a Magyar Írószövetség elnöke lehetett, mivel őt mind a
két tábor elfogadta és kedvelte.
K.K.I:
Akkor minek tulajdonítható az a töréspont, amikor őt ugyanazon a napon
bocsájtották el mindkét munkahelyéről, úgy a Színház- és Filmművészeti Akadémia
katedrájáról, mint a Nemzeti Színház dramaturgi székéből?
N.A.G:
Az akkor egy forradalom volt. Miklós maga mondta, hogy ezekben a pozíciókban
„Nem emlékszem, hogy nagy hőstetteket vittem volna véghez.” Ő irodalmár volt.
Írt, és ezzel kész.
K.K.I:
Tehát, értsem úgy, hogy az volt a közéleti bukása, hogy nem tett egy politikai
állásfoglalást?
N.A.G:
Nem, nem az volt igazából a gond. Hanem akkor alakultak a mindenféle forradalmi
bizottságok és azokban ő benne volt. De egyébként ő soha nem írta, vagy vallotta
azt, hogy „Halál a kommunistákra!”. Semmi ilyesmi nem volt, csak az az etikai
kérdés merült fel, hogy ha kitör egy forradalom, akkor hova állsz? A hatalom
mellé, vagy pedig a forradalmárok mellé? Egyértelmű volt, hogy ő a forradalmárok
mellé állt és ezzel a voksát letette. Bár ő soha nem politizált, ez épp elég
volt ahhoz, hogy amikor jött ez a rendszer, Kádárral és Aczél Györggyel az élen,
akkor őt elfricskázzák.
K.K.I:
Akkor egyszóval, a kommunizmus áldozata volt?
N.A.G:
Igen.
K.K.I:
Abban a periódusban, amikortól állástalanná vált és amíg meg nem kapta az
olaszországi katedráját, miből élt? Mivel foglalkozott?
N.A.G:
Szabadúszó író lett, meg műfordított, illetve álnéven írt drámákat. Az Ők
tudják mi a szerelem című drámáját is először így hirdették meg, mint az ő
műfordítását. Hivatalosan úgy állította be, mintha egy nevesincs francia szerző
drámáját fordította volna le, de valójában ő írta.
K.K.I:
Milyen nyelvekből fordított Hubay?
N.A.G:
Csak franciából, de olykor közvetítő nyelvnek használta a franciát. Például Arthur Millernek, A salemi boszorkányok című darabját ő fordította. Vagy Sheridan-nek, A rágalom iskolája szintén az ő fordítása. De ezeket nem angolból, hanem franciából fordította. Biztosan rá-ránézett az angol szövegre is, mert mint tudjuk, az angolban a szavak negyven százaléka, francia eredetű. Olaszul csak az 1970-es években tanult meg, mondhatni idős korában, amikor megkapta a firenzei katedrára a kinevezését. Ő úgy lett ott professzor - ugye tudjuk, hogy szigorú előírások vannak, a tudományos fokozatokat illetően-, hogy neki nem volt semmiféle tudományos fokozata. A művészeti tevékenységeire való tekintettel, az olaszok találtak egy pont erre illő kifejezést. Úgy kapott ő oda meghívást, mint egy kiemelkedően nagy művész.
K.K.I:
Különleges, meghívott professzor volt az ő ottani hivatalos titulusa, ha jól
tudom.
N.A.G:
Olyasmi, bár olaszul, lehet kicsit másként van megfogalmazva. De a lényeg az, hogy az óráin, a kurzusain, mindig telt ház volt. Ezt nekem egy költő mesélte, akivel én is jóban vagyok, hogy valóban, az óráin az olasz hallgatók itták a szavait. És, hogy milyen nagyvonalú volt ott is, mutatja az, hogy sokszor a kurzusai végén az egész társaságot, 30-40 diákot, akik ugye, jobb helyre születtek és katonáskodás helyet egyetemre járhattak, meghívott valamelyik vendéglőbe fagylaltozni. Gyakran mondogatta, hogy: „A büszke Toszkánok, azok nagyon fent hordják ám az orrukat!” Küldetésének tekintette, hogy a magyar irodalomnak szerezzen ott, Olaszországban is híveket. És szerzett is. Neki József Attila volt az egyik kedvenc költője. Rajta, meg Babitson keresztül szerettette meg az olaszokkal a magyar irodalmat, meg a magyar nyelvet.
K.K.I:
Olvastam, hogy egy ötszobás házat bérelt Hubay Firenzében, amely egy hatalmas
kert közepén állt és az ottani fizetésének több mint a felét, háromnegyedét
tette ki ez az albérlet, vagy nevezzük inkább rezidenciának.
N.A.G:
Igen, ő mindig nagyvonalú volt. De még egy gondolat erejéig visszatérnék a már említett hatalmas megosztottságra. Most hunyt el nemrég - még egy hónapja sincs-, Görgey Gábor, akit mindig is urbánusként tartottak számon. Csurkát meg a népiek közé sorolták, ami egy marhaság, de ők, úgy tudom, mindig jóban voltak egymással. Miklós pedig, mivel jó drámaírók voltak, mindkettőjüket szerette és becsülte. De ez a kettősség, ez a megosztottság, ismétlem, nagyon erősen megvolt.
K.K.I:
Úgy tudom, hogy jellemző volt Hubayra, hogy a darabjait gyakran átírta. Mondanál
erre egy példát?
N.A.G:
A legérdekesebb talán az Elnémulás című drámájának a sorsa volt.
Hallottál már a friuliakról? Egy olaszországi kisebbséget képeznek, egy csupán
pár tízezer főt számláló népcsoportról van szó, akik valószínűleg még a latin
időkből maradtak ott, az is lehet, hogy valami etruszk származékok. Az
anyanyelvük nem olasz, bár közel áll az olaszhoz. Egy kihalóban levő népről van
szó. A friuli kultúremberek tudomást szereztek arról, hogy van egy
Olaszországban is ismert magyar drámaíró, aki egy népnek és annak nyelvének a
kihalásáról írt egy drámát. Eljöttek hozzá Budapestre, a József Attila utcai
lakásba és könyörögtek neki, hogy: „Maestro, adja nekünk ezt a drámáját!” Hubay
viszont ennek a be nem mutatott, ki nem adott drámájának az egyetlen kéziratát
egy brazíliai szállodaszobában felejtette és így, ez sajnos örökre elveszett.
Szégyenkezve, vonakodva elmesélte nekik, hogy a dráma már sajnos nincs meg, mert
ő egyszerűen elhagyta egy külföldi útján. „Nem baj – mondták-, csomagoljon
össze, üljön be az autónkba és kivisszük magát Cividaleba, ami Olaszország
keleti részén van, rögtön a határ mellett.” Ott, ez a friuli nép, a kultúrája
megőrzése végett, minden évben megrendezi a Friuli Színházi Fesztivált. Miklóst
oda szépen kivitték, kapott ellátást, szállást, honoráriumot és két hetet, hogy
újraírja az elveszett drámáját. Ez 1999-ben történt, pont akkor, amikor
bombázták az egykori Jugoszláviát az amerikai repülőgépek. Ő a darab kéziratát,
1995-ben, vagyis négy évvel korábban vesztette el. Jegyzetei nem voltak a
drámáról, ezért emlékezetből, két hét alatt újraalkotta az Elnémulást,
ott Cividaleban. Mesélte, hogy látta és hallotta, ahogy a bombázógépek naponta
elhúztak a város felett. Az érdekes az volt, hogy a friuliak ugye, friuliul
tudtak, meg olaszul. Lehet, hogy ő magának leírta esetleg a szöveget magyarul
is, de a dráma, amit átadott nekik, az már olasz nyelven volt. Tehát, vagy eleve
olaszul írta, vagy ha magyarul írta újra, akkor ő maga fordította le olasz
nyelvre. Így, először ez a dráma, nem friuli nyelven, hanem olaszul jelent meg
nyomtatásban, és friuli nyelven mutatták be ott Cividaleban, a színházi
fesztiválon. Egyszer, amikor nála voltam a József Attila utcai lakásán -akkor
már nem dolgoztam neki, de mint barátja gyakran jártam oda fel-, szólt a telefon
és Sütő András hívta fel Hubayt. Hallottam, ahogy beszélnek és mondhatom, Sütő
nagyon-nagyon dicsérte Miklós darabját, az Elnémulást. Azt mondta:
„Miklós ez fantasztikus! Mindenhol fogom terjeszteni ezt a drámát!”
K.K.I:
A kilencvenes évek derekán járunk most, következzenek a kétezres évek...
N.A.G:
Hubay akkor egy jó alkotói periódusban volt. 1999-ben még valószínűleg jó volt a
szeme is. Utána következhetett a makuladegeneráció, vagyis annak a betetőződése,
amikor ő már csak úgy tudott írni, hogy nagy méretű, A3-as lapokra, vastag,
fekete rostirónnal, hatalmas lóbetűket rótt, azt is oldalra hajtott fejjel, a
megmaradt periferikus látását kihasználva. Az így írt jegyzeteket valamelyest el
tudta olvasni, de ha én épp ott voltam kéznél, akkor én olvastam fel neki. De
voltak neki más felolvasói is, csak azokkal nem tudott beszélgetni, nem tudta
velük az írásait megbeszélni Miklós. Sziszifuszi módon végezte ekkor a munkáját.
K.K.I:
De ebben az időben nem volt titkárja, titkárnője Hubaynak, hogy segítse a
munkájában?
N.A.G:
Voltak, többen is, de azok szellemileg nem voltak partnerek számára. Ők
legfeljebb felolvastak neki. De mindennek ellenére, meg tudta írni a további
műveit is. Például a Pápavárokat, amelyből felolvasott nekem részleteket,
dialógusokat.
K.K.I:
Akkor elmondhatjuk, hogy egészen a haláláig, a szembetegsége ellenére, egy jó
alkotói periódusa volt?
N.A.G:
Igen, de élete vége felé többször is tüdőgyulladást kapott. Egyszer panaszkodott
nekem, hogy: „Képzeld, ebben az évben már négyszer kaptam tüdőgyulladást”. Az
egy egészséges, friss szervezetet is nagyon megviselne, hát még egy agg,
legyengült testet. Ebbe is halt bele végső soron, bár ismétlem, ennek nem
kellett volna feltétlenül így lennie. A másik dolog, hogy ebben az időben, a
fiával való mindig is rossz kapcsolata nagyon elmérgesedett. Emiatt én is egyre
ritkábban találkozhattam vele.
K.K.I:
A két Hubay Miklós, apja és fia, együtt laktak, együtt éltek végig?
N.A.G:
A József Attila utcában igen. De Miklósnak volt egy másik, egy bérelt lakása is,
körülbelül húsz éven keresztül. Ugyanis, volt neki egy barátnője – nem tudom,
mennyire volt mélységes ez a barátság, soha nem is kérdeztem rá, szándékosan-,
akit S-nak hívtak és egyidős lehetett Miklóssal. Hubay, félig-meddig S.
lakásában is élt, ugyanis Firenzéből oda járt haza, nem pedig a József Attila
utcába. Tudni kell, hogy közben a feleségétől, Irkétől elvált Hubay, bár mindig
is szerette. De Irke szegény, neheztelt rá, meg nem is jöttek ki jól egymással,
ugyanis neki az élete ráment arra, hogy ő Hubay Miklósnak, „a” drámaírónak a
felesége lett. De azt, hogy mennyire szerették egymást valójában, az bizonyítja,
hogy másodszor is összeházasodtak. Vagyis Hubay, másodszor is feleségül vette
Irkét. Én 1990-ben ismertem meg Hubayt és hamarosan megismerkedtem Irkével is,
meg az egész családdal. Ekkor, már a második házasságukban éltek. Közben volt az
az átmeneti periódus, Firenze, meg S., amikor Hubay gyakorlatilag abba a
gyönyörű, Váci utcai lakásba járt haza Olaszországból. A József Attila úti
lakásának évekig tartott a felújítása és az idő alatt nem is lehetett ott lakni.
K.K.I:
Mi lett ennek a József Attila úti legendás lakásnak, az igazi Hubay
rezidenciának a sorsa?
N.A.G:
Miklós, még az élete során azt a lakást, fele-fele arányban, átíratta a
gyermekei nevére. Tudni kell erről a nagyon elegáns házról, hogy voltak hátránya
is: az északi fekvése, illetve az, hogy pont vele szemben van a
Belügyminisztérium épülete. Oda a nap soha nem sütött be és állandóan hatalmas
volt a forgalom és a zaj a környéken. Mikor Miklós 1994-ben megkapta a
Kossuth-díjat, akkor egy ideig pont én vigyáztam a lakásra, mert az egész család
erre-arra volt. Akkor tudtam meg, hogy egy külföldi vállalkozó meg akarja
vásárolni az egész hatalmas házat, hogy szállodát alakítson ki belőle. Ezért,
sorra elüldözték a lakókat és sorra vásárolták fel a lakásokat a házban.
1990-ben, amikor megismertem Miklóst, akkor még jó néhány család lakott a
házban, amelyek aztán az évekig tartó szisztematikus ellehetetlenítés során
egyre fogytak. Végül, Hubayék maradtak a szép lassan felvásárolt ház utolsó
lakói. Az állandó felújítási munkálatok, a gépek zaja miatt, ott már nem is
lehetett dolgozni és alkotó munkát folytatni. Ennek a történetnek van egy
tragikomikus része is. Éppen telefonon beszéltem Miklóssal, amikor belekiabált a
kagylóba: „Nem fogod elhinni! Örkényi abszurd! Most száll le nálunk az udvaron
egy helikopter!” És tényleg. Egy helikopter, nemcsak, hogy egyszer leszállt,
majd felszállt, hanem egész nap ott keringett és időnként leereszkedett, majd
újból a magasba emelkedett. Ugyanis egy reklámfilmet forgattak – én is láttam
később ezt a reklámot-, és a 15 másodperces jelenetet egy egész napon át
filmezték a belső udvaron. Ez lehet, hogy független volt a felújítástól, bár nem
biztos, mert lehet, hogy jó pénzért adta meg a filmeseknek a használati jogot az
új tulajdonos. Mondtam neki többször: „Miklós, költözz el innen. Ez a hely
valóban nagyon alkalmas arra, hogy hotel, vagy irodaház legyen, de élni itt már
nem lehet.” Nem csak alkotómunkát nem lehetett ott végezni, de már élni sem
lehetett. Sajnos, nem hallgatott rám. Szerintem ezért is alkotott ő mindig
hajnalban, mert akkor kisebb volt a zaj és a forgalom.
K.K.I:
Abban az időben, volt más hely is, ahol csöndben, békében alkothatott?
N.A.G:
Abban a tíz évben, 1990-2000 között, amíg a PEN Club elnöke volt, ő már reggel
8-9 óra körül bent volt az irodájában és ott dolgozott tovább, illetve intézte a
PEN Club ügyeit. Ismétlem, ha fellapozol egy lexikont, ott valószínűleg nem azt
fogod olvasni, hogy ő tíz kerek évig volt elnök, mivel hivatalosan csak később
vált azzá. Viszont gyakorlatilag tíz évig ő látta el az elnöki feladatokat.
2000-ben, azonban már túl fárasztónak találta ezt a tevékenységet, úgy döntött,
hogy lemond erről a funkcióról. Amikor leköszönt, valaki javasolta a jelenlevők
közül, hogy mindenki álljon fel és így köszönjék meg Miklósnak azt a 10 évet,
ami alatt ő vezette ezt a klubbot. Három ember kivételével – nem mondom el a
nevüket, pedig tudom név szerint, hogy kik voltak-, az ott lévő 150 ember
felállt és így köszönte meg Miklósnak az ott kifejtett munkáját. Egyébként,
Miklós ezt ingyen csinálta. Csak az utazási-, meg az egyéb költségeket fizették
neki, de fizetést nem kapott.
K.K.I:
Ekkor ő már gyakorlatilag nyugdíjas volt?
N.A.G:
Hubay nyugdíja az egy külön történet. A
kultúrminiszternek is írtunk egy levelet, amit végül is nem küldtünk el. Ugyanis
ő egyszer panaszkodott Görgey Gábornak, amikor az épp miniszter volt 2002-2003
között, hogy neki nincsen nyugdíja. „Miklós, de azt nem lehet! Miért nem intézed
el?” - csodálkozott Görgey. Azt nem mondta el Görgeynek, de én tudtam, hogy a
kilencvenes évek elején, amikor másodszor is kirúgták a Színművészetiről, akkor
nagyon összeveszett az ottaniakkal. Azt mondta: „Annyira utálom őket, hogy ha
taxival utazom és az véletlenül a Vas utca felé megy, akkor szólok a sofőrnek,
hogy kerülje el a Vas utcát”. De azért mégiscsak kellett volna az a nyugdíj,
amely akkor már nagyon hiányzott neki. Úgyhogy végül Görgey biztatására, össze
lettek gyűjtve a munkaévei, de ugye ő sokáig, hosszú évekig, hivatalosan
dolgozott Firenzében is. A nyugdíjintézettől azt mondták, hogy nekik szükségük
van igazolásra a Firenzében ledolgozott éveiről is. Én mentem be a nyugdíjakat
folyósító intézetbe, mert engem kért meg, hogy intézkedjek. A fiával együtt
mentem be az intézetbe és kértünk iratbetekintési engedélyt, hogy lássuk, hogy
áll a Miklós nyugdíjának az ügye. Akkor láthattam, hogy valóban, szabályos
időközönként, tényleg küldött a megfelelő olaszországi intézmény felé a magyar
nyugdíjbiztosító kérvényt ez ügyben. Az olaszok, mit tudom én miért, nem is
tudom hányszor átvették ezeket a kérvényeket, de a fene tudja miért, választ
soha nem küldtek. Erre hivatkozva, nem kapott Miklós nyugdíjat egészen 90 éves
koráig.
K.K.I:
És nem volt valaki, aki leutazzon személyesen Firenzébe, hogy bemenjen
személyesen az egyetemre és az asztalra csapjon?
N.A.G:
Nem tudom, Miklós, akkor már nagyon öreg volt, nehezen mozgott, nem tudott
utazni. A fiára pedig nem lehetett ilyen feladatokat bízni.
K.K.I:
Akkor Hubay gyakorlatilag miből élt ebben az időszakban? Mert mint mondod,
nyugdíja nem volt, a PEN Clubtól nem kapott fizetést…
N.A.G:
A szerzői honoráriumokból és a jogdíjakból élt. Mert azt tudnod kell, hogy van
itt Magyarországon – nem tudom a hivatalos elnevezését- egy úgynevezett – ők
mondták így: pontrendszer, amelyet még Kodály talált ki, hogy a zeneszerzőknek
legyen egy „nagy kalapjuk” amelybe befolynak nemcsak a nevesített szerzői
jogdíjak, hanem a nem nevesítettek is. Nem nevesített szerzői jogdíjról akkor
beszélünk, amikor nem lehet kideríteni, hogy hol van, hol él a szerző, vagy
annak a jogutódja. Meg a hanghordozóknak is volt egy bizonyos százaléka, amit be
kellett fizetni a jogvédők felé. Hatalmas összegek gyűlnek így össze néha,
amelyet bizonyos szabályozás alapján kiadják azoknak, akik beletartoznak ebbe a
társaságba. Itt elsősorban a zeneszerzőkről van szó, mert Kodály nekik találta
ki, de sok olyan zenés mű van, amelynek szövege is van és ez esetben a szövegíró
is kedvezményezett. Mivel Hubaynak több ilyen jellegű darabja, filmje, operája
volt, amelyeknek vagy a szövegírója, vagy pedig a dramaturgja volt, onnan is
kapott pénzt. Meg ott voltak a rendes szerzői honoráriumok, mert neki a lapokban
rengeteg írása jelent meg. De igen, valóban, ezek fogyatkoztak és 2002-2003
környékén már kezdte érezni a nyugdíj hiányát.
K.K.I:
Tehát akkor 90 éves korától kapott, valamiféle csonka nyugdíjat?
N.A.G:
Előbb is eszébe juthatott volna a nyugdíjat folyósító intézménynek, hogy ilyen
esetekben létezik a megelőlegezett nyugdíj. Tehát, megállapíthatnak egy
összeget, amennyi biztosan lenne a nyugdíj, bárhogy is alakulnak a dolgok. Ezt a
megelőlegezett nyugdíjat kapta ő végül is, jó sokára. Hogy később, rendeződtek-e
ezek a dolgok, nem tudom, mert erre a témára soha nem tértünk többé vissza. De
amikor meghalt, a hagyatéki tárgyalás után, a fia örökölt egy bizonyos
százalékot az ő nyugdíjából. Nem a magyaroktól, hanem az olaszoktól. Tehát,
akkor már el kellett legyen rendeződve, hiszen, ha nem, akkor a fia sem
örökölhette volna. A lényeg tehát az, hogy Hubay Miklós 90 éves korában vált
fizetett nyugdíjassá. Azért ez ciki volt így is, hogy egy 90 éves, Kossuth díjas
drámaírónak, bármilyen okból is, nem folyósítottak legalább egy minimális
nyugdíjat.
K.K.I:
A Kossuth-díjhoz nem jár egy bizonyos, havi juttatás?
N.A.G:
Most nem tudom, hogy miként van, de abban az időben, 1994-ben, egy egyszeri nagy
juttatással járt.
K.K.I:
Csak úgy gondolkodom: Hubay, mondhatni mindig nagy lábon élt, örökké nagyvonalú
volt, tehát kellett ehhez egy anyagi fedezet is…
N.A.G:
Hubay nagyvonalúságát mutatja az is, hogy több nagynevű budapesti étteremnek és
vendéglőnek az állandó törzsvendége volt. Nem csak kereskedelmi fogás, de
valóság volt, hogy ő tényleg kapott kedvezményeket ezeken a helyeken, mert
egyszerűen rájöttek arra, hogy ő valóban gyakran járt oda és, hogy bőségesen
rendelt minden alkalommal. De ettől függetlenül, tényleg rengeteg pénzt,
mondhatni egy vagyont hagyott élete során a vendéglőkben, még a kedvezményekkel
együtt is.
K.K.I:
Olvastam, hogy ínyenc volt, de soha nem főzött, sőt a környezetében élők közül
sem főzött senki.
N.A.G:
Amikor én megismertem, 1990-ben már ez volt a helyzet, aztán jött az alkoholista
„szakács”, akiről már beszéltem.
K.K.I:
Ki volt, kik voltak Hubay mesterei?
N.A.G:
Igazából, neki Madách volt az egyetlen mestere. Persze, sokakat respektált, de
azok nem mondanám, hogy a mestereinek tekinthetők, de azért lehet, hogy hatással
voltak rá. Például Lengyel Menyhértet – aki Olaszországban élt abban az időben-,
meglátogatta egyszer Rómában, a lakásán. Beszélgetés közben, mutatta neki
Lengyel Menyhért a könyvárának két hosszú polcát, mondván: „Nézd Miklós, mennyi
könyv… ezeket mind én írtam! De már egyre sem emlékszem!” Teljesen szenilis volt
már szegény az élete vége felé. De a Hubay elméje és szelleme nem ilyen volt még
90 éves kora felett sem. Ő az élete utolsó pillanatáig tudott alkotni, igaz,
hogy kínnal és keservvel, de a haláláig alkotóképes maradt. Elismeréssel
emlegette mindig Szomory Dezsőt, akinek az volt a szokása, hogy maga köré
gyűjtötte a fiatalokat, színi hallgatókat és a drámaíró palántákat a Blaha Lujza
téren, mert akkor még ott volt a Nemzeti Színház és azok ott ültek körülötte,
mint a kis csibék, ő pedig magyarázott nekik.
K.K.I:
Tehát fizikai értelemben véve, mondhatjuk, hogy Hubaynak nem volt igazi mestere.
Követői, szellemi örökösei, akik tovább mentik a Hubay szellemiségét - rajtad
kívül- vannak?
N.A.G:
Miklós nagyon szerette a fiatalokat, de akikkel tartotta a kapcsolatot, azok nem
ifjú drámaírók, hanem színészek, filmesek, költők, képzőművészek voltak. Ilyen
volt például Bereczki Csaba filmrendező, aki Hubayhoz hasonlóan, szintén
Erdélyből, jobban mondva, a Partiumból származik, a magyar filmművészet és a
filmgyártás területén nagyon magas funkciót töltött be, vezérigazgató is volt.
De Hubayról elmondhatjuk, hogy szinte minden kortársát ismerte és szinte
mindenkivel jóban volt. A legnagyobbak közül Görgey, Csurka már szóba került, de
megemlítem még a Kossuth díjas Szakonyi Károlyt is, akit te is ismersz, hiszen
találkoztatok az alapítványunk által szervezett Hubay emlékkonferencián.
K.K.I:
Tudom, hogy nehéz ezt megsaccolni, de csak így kapásból: szerinted, hány
drámáját, vagy a drámáinak a hány százalékát mutatták be Hubaynak?
N.A.G:
Ez attól is függ, hogy miként nézzük. Ha csak a hagyományos kőszínházakban
gondolkodunk, akkor azokban, kevés híján, húsz színpadi műve volt bemutatva. Ha
meg azt nézzük, hogy úgy egyébként, vagyis a kőszínházakon kívüli profi,-
félprofi- egyetemi- műkedvelő társulatok produkcióit is beszámítjuk, akkor
szinte az összeset. Teljesen biztosan, még azt sem lehet tudni, hogy hány drámát
adott ő közre, de én olyan negyvenre saccolom, valószínű körülbelül ennyi dráma
az, amivel számolni kell és lehet.
K.K.I:
A hagyatékában fennmaradt kéziratok fel vannak dolgozva? Mert említetted, hogy ő
zacskókban, zsákokban gyűjtötte a kéziratait, meg lopkodtak is belőle… Valahol
ez gyűjteményesítve van?
N.A.G:
Én az 1990-es évek elején, sokat dolgoztam Hubay Miklós, naplójegyzetek
kötetén, amelyek a valóságban, ál-naplójegyzetek, mert igazából ezek
tanulmányok. Formailag ugyan tényleg naplók, de a tartalmukat tekintve, esszék
gyűjteménye. Ezekből három kötet jelent meg: a Napló nélkülem, a
Végtelen napjaim I. és a Végtelen napjaim II. Én a Végtelen
napjaim I.-en dolgoztam a legtöbbet, annak a körülbelül háromnegyedét én
gépeltem és szerkesztettem. Aztán később, Borsos Attila bölcsész -aki egyébként,
a doktori disszertációját Hubay Miklósról írta-, vette át tőlem az anyagot, ő
fejezte be és készítette elő kiadásra a kéziratot.
K.K.I:
Ha Hubaynak a megjelent, bemutatott drámáit negyvenre saccoljuk, akkor hány
publikált kötetéről beszélhetünk?
N.A.G:
Még többről, de ezt azért sem lehet pontosan tudni, mert mondtam ugye, hogy
Hubay nem szerette az elméleti dolgokat, de azzal is behatóan foglalkozott és
nagyon olvasmányosan írt. Tehát vannak neki ilyen kötetei is. Meg vannak olyan
művei, amit többször kiadtak és tudjuk, hogy van olyan drámája, amit ő háromszor
újraírt és ezek három különböző címen jelentek meg. A Hova lett a rózsa
lelke?, amikor először, 1997-ben megjelent, a cím „a” betűvel volt, így:
Hova lett a rózsa lelke? A mostani kiadásban már „á”-val szerepel: Hová
lett a rózsa lelke? Az alapítványunk most készítteti az ő síremlékét és azon
is így lesz a felirat: Hová lett a rózsa lelke?
K.K.I:
Melyik temetőben nyugszik Hubay teste?
N.A.G:
A farkasréti temetőben. Hárman nyugszanak abban a sírban, mert először Irke halt
meg 2006-ban. De erről már meséltem, hogy egy evangélikus püspök búcsúztatta és
temette. 2011-ben követte őt Miklós, akinek szintén hagyományos, koporsós
temetése volt. Végül a fiának, aki 2019-ben távozott az élők sorából, ugyancsak
ide kerültek a hamvai.
K.K.I:
Nem tudtam, hogy a fia, csupán néhány évvel élte túl az apja halálát.
N.A.G:
Az ifjabb Hubay Miklós nagyon beteg volt. Pszichiátriai betegségben szenvedett,
kevesen tudtak vele kijönni. Néha voltak jobb periódusai is, olyankor együtt
dolgozott az apjával, segített neki a kéziratok rendszerezésében is. De ez
ritkán fordult elő.
K.K.I:
Evangélikus vallású volt az egész család?
N.A.G:
Nem, csak Irke volt evangélikus. Hubay római katolikus volt, ott gyerekeskedett
Nagyváradon a Kanonok sor közelében, amelyet Ady oly hamisan ábrázolt. Ady
minden alap nélkül feketítette be az ottani szerény, dolgos és nagyon is magyar
érzelmű kanonokokat.
K.K.I:
Mi volt a hozzáállása a hithez és a valláshoz Hubaynak?
N.A.G:
Egyáltalán nem volt vallásos, de nem volt ateista sem. Szerintem, ő egy kereső
ember volt, aki hinni szeretett volna valamiben. Nem a csupasz materializmus
jellemezte, mert az ő ideái azon messze túl mutattak. Azt hiszem, ő vagy nem
tudta, vagy nem akarta megtudni a végső választ, de tagadni, semmiféleképpen,
soha nem tagadta Istent. Szó nem volt ilyesmiről és a vallásos embereket pedig
kifejezetten tisztelte és szerette. Volt neki egy jó barátja, Szabó Ferenc
jezsuita szerzetes, aki egyben
nagyon termékeny és kiváló irodalmár is, érdemes utánanézned a munkásságának. A
publikációit, köteteit számolva, kitűnik, hogy még Hubaynál is sokkal
termékenyebb alkotóról beszélünk. Mint primér költő is publikál, de azért a
költészet számára másodlagos tevékenységnek számít. Hatalmas számú alkotásainak
a javát világi irodalom, filozofikus írások, egyháztörténeti tanulmányok teszik
ki. Miklós nagyon szerette és értékelte őt. Azt mondanám, Miklós a hit és a
„szeretnék hinni” határán mozgott mindig. Mesélte, hogy részt vett Rómában II.
János Pál pápa miséjén is.
K.K.I:
Respektálta a vallást és szerette az életet. Mondhatjuk azt, hogy egyfajta
hedonista volt?
N.A.G:
Bizonyos szempontból, igen. De ha egy szóval kellene Miklóst jellemeznem, hogy
milyen természete volt, azt mondanám: nagyvonalú volt. Ha most itt lenne, akkor
téged azonnal megvendégelne, lenne dinóm-dánom, a keblére ölelne és nagyon jól
elbeszélgetnétek, a drámairodalomtól elkezdve egészen az eleusziszi
misztériumokig, mindenről. Faggatna téged és kíváncsi lenne a véleményedre. Mert
például, voltam egy egyetemi előadásán a Színművészeti Főiskolán, amit az ókori
színházról tartott és láttam, hogy a színinövendékek, tátott szájjal itták a
szavait. Mert tőle olyasmiket hallottak, ami nem volt benne a kánonban és a
többi tanártól nem hallhatták. Hiába voltak nagyszerű színész- és rendezőtanárok
a főiskolán, azt, amit Hubay Miklós drámaíró elmondott nekik, az mindig egyedi
volt. Kielemezte velük például Odüsszeusz tetteinek az indítékait, valamint e
tettek következményeit. Ő a dramaturgiát, nem mint dramaturg, hanem mint
drámaíró nézte. Hosszú éveken át dolgozott dramaturgként a Nemzeti Színházban,
de dramaturgként is elsősorban drámaíró maradt. Ő mindig is drámaírónak tartotta
magát. Amint Csontvárynak is volt valamiféle egyéni vallása, ugyanúgy Miklósnak
is volt egyfajta hite, amely nem volt ugyan olyan mély, mint a Csontváryé, de
sokkal közelebb állt a hagyományos vallásokhoz. Ő nem utasította el a
hagyományos vallásokat és egyházakat, szerette a vallásos embereket, kerülte a
fanatikusokat és örökké egy választ kereső embernek számított, akitől távol állt
a materializmus. Ha mondjuk, Szabó Lőrincen hasonlítjuk össze – mivel nekem a
kedvenc költőm Szabó Lőrinc-, akkor látjuk, hogy Szabó Lőrinc sokkal keményebben
és felvállaltan volt vallástalan. Ő írt egy emblematikus verset, amelynek a címe
az, hogy Materializmus, de ha azt elolvasod, akkor rájössz, hogy annak a
tartalma olyan, hogy valójában a vers címének inkább annak kellene lennie, hogy:
spiritualizmus. Ha egy képzeletbeli tengelyen helyeznénk el az irodalmárainkat a
vallásosság és az istenhit szempontjából, akkor Hubay, valahol Szabó Lőrinc és
Babits Mihály, vagy Sík Sándor között helyezkedne el. Ha esetleg nem ismered Sík
Sándor munkásságát, akkor melegen ajánlom, mert szerintem a magyar irodalom nagy
adóssága az, hogy Sík Sándort nem tartják úgy számon, miként az megilletné őt. Ő
pap volt egyébként, piarista szerzetes és nagyon-nagyon nívós verseket írt. Ha
Kosztolányit is el kellene helyeznünk ezen a képzeletbeli hit-tengelyünkön,
akkor ő ott lenne valahol Hubay és Szabó Lőrinc között, az utóbbihoz közel.
Tehát, Miklós mindig a határon állt a hit és a kételkedés között.
K.K.I:
Azt már tudjuk, hogy Hubay mindig hajnalban kelt, ekkor alkotott, majd bement a
munkahelyére, vagy a PEN Clubba és ott folytatta a munkát, délben pedig,
valamelyik jó nevű vendéglőben megebédelt. De eddig még nem ejtettél szót a
délutáni, esti programjairól. Ebéd után folytatta a munkát?
N.A.G:
Néha ebéd után is tovább dolgozott, de délután, este már nem írt. Mivel őt
nagyon sokan ismerték, majdnem minden délután és este volt neki valamilyen
kulturális elfoglaltsága. Ezért este ő már nem foglalkozott alkotómunkával. Csak
olyankor tudott egész nap írni, mint amikor például elvitték Cividaleba a
friuliak.
K.K.I:
Gondolom, rengeteget olvasott is.
N.A.G:
Persze, de amikor én megismertem, már kímélte a szemét, ezért nem tudott olyan
sokat olvasni. Ez a biológia, sajnos.
K.K.I:
Gyakran járt Hubay színházba mások előadásait megnézni?
N.A.G:
Nem járt túl gyakran, de ha el akart menni egy előadásra, akkor telefonon
odaszólt, ott pedig félretettek számára egy-két tiszteletjegyet. Sokszor én
kísértem el a színházba. Vagy olyan is volt, hogy ő odaszólt, de aztán csak nem
tudott elmenni, és ilyenkor néha én mentem el helyette. Emlékszem, így láttam
egyszer Goldoninak, a Chioggiai csetepatéját, a várban, a Színház utca
1-3 szám alatt, az I. kerületben, a karmelita kolostorban. Most már nem az van
ott, de én még oda színházba jártam.
K.K.I:
Én is voltam még ott színházi előadáson a kilencvenes években: én a Hamletet
láttam.
N.A.G:
Egyszer, volt valami protokoll-bemutató az Új Színházban. Nem jók ezek a fajta
bemutatók, mert sok olyan közéleti ember elmegy oda olyankor, akinek semmi köze
a színházhoz. Elmentünk és valahogy nem akaródzott előkerülnie a számára
félretett két jegynek és már mentünk volna el, de akkor előkerült Kerényi –aki
maga is csak vendég volt -, és rögtön előteremtett Miklós számára két
tiszteletjegyet.
K.K.I:
Mondtad, hogy sokat közölt magazinokban és különböző lapokban is. Milyen volt
Hubaynak a viszonya a sajtóval?
N.A.G:
Jól ismerte a szerkesztőket, mint például Pándit és Faragó Vilmost, valamint az
ÉS, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet megfelelő szerkesztőit. Volt, hogy én
gépeltem be a cikkeit és mondom, akkor nem elektronikus úton, hanem kinyomtatott
formában küldte el nekik a közlésre szánt anyagot. De voltak olyanok is, akikkel
nem volt jó viszonyban (…), mivel azok a szerkesztők spiclik voltak, besúgok.
Miklós soha nem politizált, két kézzel tartotta magát távol a politikától, de a
Bokros idején, amikor lenyestek mindenféle kultúrára fordítandó kiadást, Miklós
határozottan felszólalt ez ellen. Ezen kívül a legerősebb politikai
megnyilvánulása az volt, hogy 1956-ban határozottan állást foglalt a forradalom
oldalán. Besúgók révén Aczél György naprakész beszámolókat kapott Hubayról. Ez
sajnos, egy ilyen világ volt. Illyés Gyulát például sokan lekommunistázzák, de ő
gyakran találkozott a korifeusokkal, Aczéllal is, és amit tenni lehetett a
magyarság érdekében, azt ő megtette. És értem ez alatt a határon túli
magyarságot is: Illyés mindig, mindent kiharcolt számukra, amit csak lehetett. Ő
nem önmaga miatt dörgölődzött a hatalomhoz, hanem felhasználta a kapcsolatait
ahhoz, hogy mindent megtegyen, amit csak lehet a nép érdekében. Undorító
nyilatkozatokat sem írt soha, mint amilyeneket mások sorozatban gyártottak abban
az időben. Volt egy határ, amit ő soha nem lépett át. Akár kommunista volt, akár
nem, de ő ízig-vérig magyar volt az egész élete során. Nem volt az egy egyszerű
világ.
K.K.I:
Hubaynak az életútja egy hullámhegy-hullámvölgy ábrát rajzol. Amikor fent volt a
hullámhegy csúcsán, amikor rehabilitálták, akkor ő nem akart visszatérni a
színház világába?
N.A.G:
Nem tudok arról, hogy a Nemzeti Színházon kívül valaha is visszahívták volna,
vagy állást ajánlottak volna neki a színház világában. Például, Debrecenben volt
az ősbemutatója a Hova lett a rózsa lelkének. A debreceni Csokonai
Színháznak több terme, játéktere van és az ő darabját, nem a nagyteremben, hanem
egy kis teremben mutatták be. Meghívott engem is a bemutatóra, a
menyasszonyommal együtt és szállodaszobát foglalt nekünk a saját költségén, az
Arany Bikában. Ennyire nagyvonalú volt Miklós! Ezt ma ki tenné meg? Mikor
kérdeztem tőle, hogy miért nem a nagyteremben mutatták be a drámáját, azt
mondta: „Miért, miért… hát, mértéktartásból!” Szóval, mindig adtak neki valamit,
azt nem mondhatták neki, hogy „soha”, meg, hogy „nem”, de nem azt kapta, ami
megillette volna. Például, volt egy havi szemle, a Látóhatár amely irodalmi
alkotásokat szemlézett. Hubay, egyszer kapott Aczél elvtárstól egy felkérést,
vagy inkább utasítást, hogy ő annak a lapnak legyen az egyik szerkesztője.
Elfogadja, vagy nem? De valami nevetséges összeget ajánlottak fel, ami Miklósnak
még zsebpénznek is kevés lett volna. Miklós tétovázott, hogy mit tegyen, kikérte
egy barátja véleményét is, aki azt mondta neki, hogy: „Fogadd el, mert ha nem,
akkor azt fogják terjeszteni rólad, hogy olyan fenn hordja az orrát Hubay, hogy
egy szerkesztői állást el sem fogad. Igaz, hogy pénzt ugyan szinte semmit sem
kapsz érte, de gondolj arra, hogy özönleni fognak hozzád a kéziratok és
kiszemelgetheted közülük az aranyrögöket.” És így is tett. Elfogadta és
szemelgette az írói aranyrögöket. És arra nem gondolt Aczél elvtárs, hogy ezzel
ő segítette Hubayt, hogy bennmaradjon az irodalmi életben.
K.K.I:
Azért furcsa lehetett az ő kapcsolata Aczél Györggyel. Mert ugye, Aczél
megengedte neki, hogy elmehessen Olaszországba és felajánlott számára itthon is
egy állást. Mégis azt mondod, hogy Aczél az ellensége volt.
N.A.G:
Nos, később valóban olyanok kerültek ki Firenzébe, (…) akiknek itthoni ismerősök
intézték el, hogy odakerüljön. Viszont Hubayt, egy ottani olasz professzor hívta
meg. Ez nagyon nem mindegy! Mert az úgy működik, hogy biztosítanak az ottani
magyar tanszéken egy pozíciót, ezt közlik a magyar féllel és onnan pedig
kiküldenek valakit, akit ők akarnak. Ez esetben, meg onnan, kifejezetten őt
hívta, névre szólóan egy olasz professzor.
K.K.I:
Te zseninek tartottad, illetve tartod Hubayt?
N.A.G:
Maximálisan. Lángész volt. Zseniális drámaíró volt és önmagának a zseniális
menedzsere. Mert mindenkivel kialakított valamiféle viszonyt és ezeket a
viszonyokat úgy tudta rendezni, hogy ő, valahogy mindig jól jöjjön ki ebből. Nem
volt igazi megbecsültsége, nem játszották annyit a műveit, amennyit kellett
volna – és ma sem játsszák, ha egyáltalán játsszák-, de valamelyest mégiscsak
mindig, mindenhol jelen volt. Az átlagember ugye, nem foglalkozik a
szépirodalommal, de aki nem átlagember és érdekli a szépirodalom és itt él
Magyarországon, az mind tudja, hogy ki is volt Hubay Miklós.
K.K.I:
Beírta a nevét nem csak az irodalomba, de a köztudatba is.
N.A.G:
Aki kicsit is képben van azzal, hogy mi a magyar dráma és a magyar musical,
amikor azt a címet hallja, hogy Egy szerelem három éjszakája, akkor az
tudja, hogy azt, Hubay Miklós írta. Az egyik bátyám, aki könyvtárosként
dolgozott, de nem érdekelte annyira a szépirodalom -mert ő úgy kezelte, hogy van
a kultúra és annak csak egy szegmense a szépirodalom-, ő is úgy ismeri Hubay
Miklós nevét, mint az Egy szerelem három éjszakája szerzőjét. Ez
megkerülhetetlen volt és maradt. Pedig, nem ő volt az egyetlen szerzője a
darabnak, hanem ott három szerzőnek kellett nagyon jól kooperálnia, és mind a
három kiválóan teljesített. De ha Miklós nem helyezte volna bele
a zseniális dramaturgiáját és drámaírói képességét, az a darab nem állt
volna meg a lábán. Mert ha az egyik láb a háromból megroggyan egy kicsit, akkor
kibillen az egyensúly és összedől az egész. De mondom, mindhárman - Hubay, Ránki,
Vas - kitűnően teljesítettek. Szinetár, akárcsak a friuliak, „becsukta” Miklóst,
napi penzumot írt elő számára, hogy ezt és ennyit kell megírnia. Egy későbbi
színjátékában, amit Miklós, Sheridanről, az ír származású drámaíróról írt, tesz
is erre egy utalást: a drámájában bezárják az írót, hogy azzal sarkallják
írásra. Én amikor olvasom a drámáit, látom az ő visszapillantásait a saját
életútjára bennük. A saját életét is beledolgozta a drámáiba, de ezt csak az
veszi észre, aki személyesen ismerte őt. Miklósnak volt egy babonája, mely
szerint, nem szabad soha rosszat mondani, mert az beteljesedik. Fiatalon
megmosolyogtam ezt, de azóta többször tapasztaltam én is ilyesmit. Ezek
önbeteljesítő jóslatok. Borzalom, hogy Hubaynak az első bemutatott drámájára, a
Hősök nélkül-re is igaz ez, de ezt
most nem részletezem. Ezért is mondta Hubay, hogy: „Veszélyes dolog a drámaírás,
mert amit egyszer megírunk, azt az élet megvalósítja.” És teljesen igaza volt.
K.K.I:
Mennyire volt fontos Hubay számára az, hogy ő erdélyi származású volt?
N.A.G:
Ő nagyon szerette Erdélyt. Tudni kell, hogy őt 2008-ban, Nagyvárad díszpolgárává
avatták. De azért ritkán járt haza Erdélybe. Volt neki ott egy nővére, akit ő
„nénje”-ként emlegetett és akivel nem volt túlságosan jó viszonyban, mivel az
hozzáment feleségül egy nem túl szimpatikus román illetőhöz. De úgy a nővére, mint
a román a sógora
is jóval Hubay előtt elhunytak, úgyhogy, úgy tudom, ő örökölt is onnan valamit.
De ismétlem, ritkán utazott Erdélybe, mert nem volt kihez. Akik fontosak voltak
számára, azok mind átmenekültek ide, az anyaországba. Úgyhogy, számára Erdély
elveszett. Mint ahogy Márai leírta a Kassai őrjáratban, hogy számára
elveszett Kassa, úgy veszett el Hubay számára Nagyvárad. Mert a mostani
Nagyvárad, már nem az a város, amely Hubay idejében volt, mint ahogy Márai is
megjegyezte, hogy „Ez a Kassa, már nem az a Kassa”. Én nemrég, ez év február
28-án voltam Kassán, mert nagyon beteg volt az ott élő nagynéném és
tapasztaltam, hogy az egykor szinte színmagyar városban, amelynek a 80 százaléka
magyar volt, ma már csak a turisták beszélnek esetleg magyarul. Pedig annak
idején, ha azt mondták volna, hogy sorolj fel öt nagy magyar várost az egykori
magyar királyságból, hát Kassa ott lett volna az első ötben. Ráadásul, a
megmaradt 3-4 százalék kassai magyartól az utcán ma már nem is igen lehet
hallani magyar szót.
K.K.I:
Bár igaz az, hogy hányatott élete volt Hubaynak, de mondhatni mindent elért,
amit csak elérhet egy alkotó ember. Szerinted volt neki valami olyan álma,
amelyet nem ért el, ami nem valósult meg az életében?
N.A.G:
Nekem Miklós elég sokat panaszkodott. Másnak nem mondta el, de nekem, mint a
barátjának igen, hogy fájt neki, hogy kapott ugyan valamelyes megbecsülést, de
nem akkorát, mint amilyet megérdemelt volna.
K.K.I:
Értem, mindenből kapott egy kisebb, vagy nagyobb falatot. De valami olyant, amit
szeretett volna és egyáltalán nem adatott meg neki, tudnál említeni? Például,
nem szeretett volna színházat, vagy filmet rendezni?
N.A.G:
Voltaképpen, ez is megadatott számára, mert egyszer ő maga rendezte az egyik
darabját – talán az Elnémulást- a zalaegerszegi színházban. De a film
világa sem maradt ki az életéből, mert több alkalommal írt filmforgatókönyvet és
filmes dramaturgként is dolgozott. Filmet rendezni pedig szerintem nem is akart
soha, mert egészen más a kamera mögötti világ. De a színházrendezés sem volt
fontos számára. Ő drámaíró volt. Egyedül azt szerette volna, amit nehezen ért
el, hogy az alkotáshoz nyugodt körülményei legyenek. Mert sokáig olyan házban
lakott, ahol gyakorlatilag nem lehetett írni, a családi bajok is nyomasztották.
De sem a családról, sem a lakásról nem tudott lemondani, még ha így nem is
szárnyalhatott úgy. Túlságosan szerette az úri életet és túlontúl vajszíve volt.
K.K.I:
Most kérdezés helyett, szabad kezet adok neked. Mesélj Hubayról azt, ami épp
eszedbe jut róla.
N.A.G:
Miklós nagyon igyekezett mindenkivel jóban lenni, de amikor a szükség úgy hozta,
nagyon karakán volt és olyankor a sarkára állt. Ha van olyan, hogy „a drámaíró”,
akkor Hubay Miklós az volt. Ő a „papírszínházában” létezett elsődlegesen, mert
csak amolyan morzsaként vetették oda neki néha a kőszínházi lehetőségeket.
Külföldön – itt elsősorban Franciaországra és Olaszországra gondolok- mindig
sokkal nagyobb elismerésben részesült, mint Magyarországon. Nem tudom, hány
nyelvre fordították le a műveit, de neki külföld mindig elsősorban a fent
említett két országot jelentette. Oda kötődtek a személyes ismeretségei és a
nagyszabású, kőszínházi bemutatói is. Mint esztétát, nagyon foglalkoztatta a
drámaelmélet is. A magyar dráma, a drámai színjátszás nála mindig fontos volt.
Az ál-naplójegyzeteiben, amelyek valójában esszék, a drámával kapcsolatos
gondolatait írta meg. A magyar költészettel való kapcsolatáról azt mondanám el,
hogy ő fejből sokkal több verset ismert, mint maguk a költők. Mindig
csodálkoztam azon, hogy amellett, hogy drámaíró volt, miért nem lett költő is.
Soha nem írt egyetlen verset sem. Lehet, hogy ez oda vezethető vissza, hogy ő
nagyon jól ismerte önmaga képességeit, és lehet, hogy azt érezte, hogy esetleg
nem tudna olyan magas színvonalú verseket írni, mint drámákat. Vagy lehet, hogy
tudott volna, de volt a verssel szemben egyfajta kishitűsége. De a fejében volt
a teljes magyar költészet. Mintegy adózva a magyar költészetnek, ha megnézzük az
Elnémulás, vagy a Hová lett a rózsa lelke című drámáit, akkor ott
rengeteg idézet van magyar költőktől, mivel az utóbbiban az egyik szereplő egy
színésznő, aki sok magyar verset tud, amelyeket odaillően idéz. De Hubay a
hétköznapi életében is, ha kellett és ha lehetett, szívesen idézett a magyar
versekből. Meg természetesen, az Ember tragédiájából is. Az onnan
kiragadott idézeteket mindig alkalmazta a megfelelő helyen és pillanatban.
Nagyon örült, ha talált valaki olyat, aki erre úgy rezonált, mint ő.
K.K.I:
Te már a Hubayval való megismerkedésed előtt is ilyen behatóan ismerted a
Tragédiát, mint most, vagy az ő hatására mélyültél el benne?
N.A.G:
Igen, ismertem, de nem olyan szinten mint Miklós. Olyan szinten, mint ő, senki
nem ismeri, vagy ismerte szerintem azt a művet. Neki a vérévé vált. De mivel
eléggé ismertem, ő ezzel elégedett volt. Később, a barátságunk folyamán, egyre
mélyültek nekem is a Tragédiával kapcsolatos ismereteim. Például, én
hívtam fel arra a Miklós figyelmét, hogy az Ember tragédiájának 15
színjét, akár úgy is lehetne kezelni, mint 15 egyfelvonásos drámát. Persze, ez
így egy az egyben nem igaz, egy kritikus a haját tépné, ha ezt meghallaná, hogy
miként mertem ilyen badarságot mondani, de ha a dolog mélyére nézünk és tágabb
értelemben értelmezzük azt, hogy mi is egy egyfelvonásos, akkor talán ezt is ki
lehetne jelenteni. Miklós írt ugyan többfelvonásos drámákat, de ha ezeket
lecsupaszítjuk, kiderül róluk, hogy ezek többsége amolyan kibővített
egyfelvonásos. Ő az egyfelvonásosok műfajában volt igazán otthon. Ez nagyon ment
neki. És meg tudta úgy oldani, hogy például, a Hová lett a rózsa lelke
egy kibővített egyfelvonásos és még sincs benne semmi sallang, semmi fölösleg,
amit ki lehetne húzni belőle. Az arisztotelészi hármasegység, igazából az
egyfelvonásosokra van kihegyezve, mert az ókori görög drámák egyfelvonásosak
voltak. Hubay gyakorlatilag tovább fejlesztette a görög drámát egy mai
színházzá, ami úgy egyfelvonásos, hogy formailag nem az, de a lényegét nézve,
mégis az. Ha megnézzük a Tüzet viszek című drámáját, abban sok mindent
lehet látni, de az a lényege, hogy felteszi a kérdést, hogyha valami sorsszerű,
akkor az lehetne-e másként? Annak ami történik, feltétlenül úgy kell
megtörténnie, ahogy megtörténik, vagy esetleg megtörténhetne másként is? Ezt a
kérdést járja körbe, minden más csak ürügy ehhez. Az sem egyfelvonásos, de akár
annak is vehetnénk, kibővített egyfelvonásosnak. A mintája a Tüzet viszek
című drámának, a Soós Imre színész alakja volt, de nem ő az érdekes, mert az ő
sorsa csak az ötletet adta. A kérdés az, hogy szükségszerű-e, hogy neki
öngyilkosnak kellett lennie? A válasz: nem. Mint mondtam, Miklósnak, bár
hatalmas lakása volt, az életkörülményei szörnyűek voltak, amelyek nem
szolgálták a pihenést és főleg nem az alkotás körülményeit. Mondtam neki:
„Miklós, mindig, mindent újra lehet kezdeni, Nézd meg Tolsztojt!” Ő is
újrakezdte (volna). Aztán, végül is nem tehette, mert meghalt, de egyébként
mindent újrakezdett volna.
K.K.I:
A madáchi sugallat is, az örök újrakezdést hirdeti.
N.A.G:
Pontosan. Erről szól az egész mű. Nincs ott semmiféle lezárás.
K.K.I:
Mondtad, hogy Hubay nem volt költő, nem foglalkozott versírással. De
regényírással sem?
N.A.G:
Voltak regényírással kapcsolatos tervei, de ezek mindig csak tervek maradtak.
Tervezte, hogy Michelangelóról ír majd egy regényt, meg esetleg Szophoklészról,
mégpedig azért, mert mindkét alkotó, akárcsak ő, nagyon hosszúéletűek voltak. De
mindez abbamaradt. Kérdeztem, hogy miért, de igazából, soha nem adott nekem erre
választ. Szerintem, azért nem írta meg ezeket a regényeket, mert tervként ugyan
felmerültek benne, de ő, mint már mondtam, „a” drámaíró volt. Egy igazi drámaíró
pedig nem ír regényt. Írhatott volna, de nem tette. Ami nem fért bele a dráma
műfajába, azt ő a naplójegyzeteiben írta meg. Ami azért volt jó, mert ezek az
esszék számára, a korlátlan irodalmi szabadságot jelentették. Mert ugye, a
drámának megvannak a maga szigorú szabályai, még ha ezeken át-, meg túllépünk is
néha, de akkor is ott vannak a szabályok, mivel különben nem dráma a dráma. A
formai szabályokat, mégiscsak be kell tartani. Viszont, vannak olyan dolgok,
amiket nem lehet megírni drámában. Mindazokat a dolgokat, ő a naplójegyzeteiben
írta meg. Ha volnának is, mert elképzelhető, hogy vannak fel nem dolgozott
jegyzetei, ott szerintem, már nagy meglepetéseket, nem fogunk találni. Kisebb
dolgokat talán, de lényegeseket nem. Ha azt kérdeznéd, hogy ez egy teljes,
lekerekített életút-e, akkor én azt válaszolnám, hogy végül is, igen, ez az. Az
elismerésével volt baj mindig, de az utókor ezt a hibát, még helyrehozhatja.
Sajnos, az irodalomtörténet sem foglalkozik az ő komédiáival. Pedig, olyan
komédiákat írt, hogy le a kalappal. Komédiát csak az tud írni, aki a drámaírás
mestere. Miklósnak, kiváló humorérzéke volt és remekül értett a komédiához. De
valamiért – nem tudom miért-, az életben a viccet, a tréfát valamiért nem
szerette. Mikor már olyan állapotban volt, hogy nem tudott -vagy csak nagyon
nehezen tudott- olvasni, néha kérdeztem, hogy mit olvassak fel neki. Mondta,
hogy szívesen meghallgatna valamit Petőfitől. Kérdeztem, hogy olvassam-e fel a
Helység kalapácsát, vagy inkább, valami mást? Mondta, hogy semmiképp sem
a Helység kalapácsát, bár azt is nagyon szerette, meg becsülte, de ha
volt egy komoly, meg egy vicces téma, akkor ő a komoly témát választotta. Hiába
volt humorérzéke, ő azt valamiért, nem használta, sőt nem is szerette. Nem volt
egy besavanyodott ember, de ha választania kellett és lehetett, akkor ő mindig a
komoly témát választotta.
K.K.I:
Talán azért, mert minden téren kerülte a léhaságot. Én azt olvastam róla, hogy
neki nem voltak szenvedélyei, illetve az egyetlen szenvedélye a drámaírás volt.
Nem sportolt, de nem is ivott, nem dohányzott, nem voltak nőügyei. Őt csak a
drámaírás izgatta.
N.A.G:
Igen, mert ő valójában a drámában élt, számára az volt az élet. A feleségem, aki
annyira nem ismerte ugyan, de néhányszor találkozott vele, ő is megjegyezte
róla, hogy Hubay egy másik világban él. Igen, ő egy párhuzamos világban, a dráma
világában élt. De nagyon szerette és szomjazta mindig az elismerést. Mikor a
feleségem mondta neki, hogy az Elnémulásban - amelyben a virágokról és a
gyógynövényekről is írt –, milyen szép nevekkel illette ezeket a növényeket,
láttam rajta, hogy mennyire örült annak Miklós, hogy egy fiatal nőtől kapott
elismerő dicséretet. Pedig ez a botanikai rész, úgy került be a drámájába, hogy
egyik nap meglátogatta Gálffi László, a kiváló színész, akinek Hubay felolvasott
egy részt a készülő drámájából. Gálffi pedig leintette, mikor a növényeket
kérdező paphoz ért, mondván, hogy: „Miklós, ne akarj egy másik Lőrinc barátot
teremteni, mert azt már Shakespeare megalkotta.” Ekkor Miklós kicsit át is
dolgozta a jelenetet, átnevezte a papot, mert ugye, kell a kritika is, és
Miklós, tudott is hallgatni a józan és szakszerű kritikákra. (…) De úgy, ahogy
átírta, úgy már nem Shakespeare szereplője jut eszünkbe.
K.K.I:
Ezek szerint, fontos volt számára minden visszajelzés.
N.A.G:
Azok a dramaturgiai beszélgetések, amelyeket intenzíven folytattunk két éven
keresztül – aztán már ritkábban 19 éven át, összesen 21 évig –, nem csak nekem,
de neki is nagyon fontosak voltak. Anekdota: megnéztünk egyszer közösen egy
előadást Angyalföldön, a József Attila Színházban. Egyébként jó színház, sok
előadást láttam ott.
K.K.I:
Én is ismerem, egy időben én is sokat jártam oda, az Árpád híd mellé.
N.A.G:
Igen, pontosan. Nos, az alkalommal, egy kortárs darabot néztünk meg ott, akinek
a szerzője profi íróként, az írásaiból élt már akkor is, de amikor kijöttünk, én
mondtam Miklósnak, hogy barátom, én még életemben ilyen rossz előadást nem
láttam. Szőrös lábú úttörők voltak a színpadon, úgy képzeld el, de nem ez az
érdekes, hanem az, hogy ezt követően, egy irodalmi konferenciára utazott Miklós
és a repülőgépen mellette nem más volt a szomszédja, mint ez a kortárs szerző.
Egymás mellett üldögélve megkérdezte Miklóst, hogy mi a véleménye a darabjáról,
amelyet a József Attila Színházban mutattak be? Miklós úgy mesélte nekem, hogy:
„Azt kívántam, bár robbanna fel most a repülőnk, csak ne keljen erről
beszélnem”. Szóval, Miklós, nagyon diplomatikus ember volt. Ezt is, nem tudom
hogyan, de valahogy megoldotta, hogy ne keljen kimondania, hogy az bizony, egy
pocsék előadás volt, mert nem csak én, ő is ezen a véleményem volt.
K.K.I:
Hubay nem is írt színházkritikákat?
N.A.G:
Érintőlegesen csupán. Nem volt egy primér kritikus. Ő esszészerűen írt le
mindent, ami érdekelte. Nála csak két műfaj létezett: a dráma és az esszé.
K.K.I:
Van olyan gondolatod, amit úgy érzel, hogy a halála előtt elfelejtettél
megbeszélni vele? Ha most még feltehetnél egy kérdést számára, mi lenne az?
N.A.G:
Biztos, hogy valamiféle dramaturgiai kérdés lenne. Például, amikor annak idején
a Szabó Lőrincről szóló drámámon dolgoztam, azt tanácsolta nekem, hogy írjam meg
gyorsan, mert különben megzápul. Úgyhogy, akkor szót fogadtam neki és gyorsan
megírtam. Ahhoz a drámámhoz egyébként, nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, főleg
Kabdebó Lórántnak köszönhetően. Kabdebó elsősorban irodalomtörténész volt, de
nem az olvashatatlan fajtából. Ha valamit tudni akarsz Szabó Lőrincről, akkor az
ő kétszáz oldalas monográfiáját kell elolvasni elsősorban és akkor meg fogod
tudni azt, ami érdekel. Ha így közelebb kerülsz Szabó Lőrinchez, akkor a verseit
is jobban fogod tudni olvasni. (…) Hubay is nagyon szerette Szabó Lőrincet.
Ismerte ugyan, de baráti viszonyban nem voltak egymással. Mesélte, hogy amikor
nála járt, Sartrenak, A legyek című darabjának a fordítását vitte
magával, azt a fordítást, amelyet még ma is játszanak az Örkény István
Színházban. Ezt a darabot, Hubay csak fordította. Nem tudom, hogy mennyire hű a
fordítás, mert van az a négysorosa Villonnak, amit sokan lefordítottak - én is
fordítottam-, ami úgy kezdődik, hogy: „Je suis Francoys, dont il me poise…”
Ebben a versben benne van az a szó is, hogy „cul”, ami magyarán azt jelenti:
segg. (…) Miklós csodálkozott, mondván: „Jé, ezt te így le mered írni? Én annak
idején, más szövegben ezt a szót popsinak fordítottam”.
K.K.I:
Nem volt egy szókimondó ember?
N.A.G:
Egyébként, de. Az egyik naplójegyzetében leírta, hogy volt egyszer egy
bemutatója, amelynek a szünetében egy disztingvált házaspárral beszélgetett,
majd a második felvonás alatt azon rágódott, hogy jaj, ezek most azt fogják
hallani, hogy én olyanokat írtam, hogy „heregolyó, meg herezacskó”.
K.K.I:
Hiú ember volt Hubay?
N. A.G:
Igen. Egyértelműen az volt. Külsőre, de belsőre is. Hiú volt, szomjazta az
elismerést, de azonnal különbséget tudott tenni az elismerés és a talpnyalás
között. Azt rögtön kiszúrta és utálta. Nagy különbség van a kettő között.
K.K.I:
Mit érdemes tudnunk Hubay hagyatékáról?
N.A.G:
Hubay halála 2011-ben következett be. (…) Bár nem volt jó viszonyban a fiával,
azért nagyon szerette őt és mindig izgatta, hogy ha ő meghal, akkor mi lesz a
fiával? Nagyon féltette őt, ezért mindent a fiára hagyott, ennek aztán évekig
tartó pereskedés lett a vége az örökösök között. A 200 négyzetméteres lakásban
felbecsülhetetlen értékű biedermeier bútorok, képzőművészeti alkotások,
festmények, grafikák és kéziratok voltak. Ezeknek egy részét bérelt raktárban
tárolta később a fia. (…) Természetesen a szerzői jogdíjakból is kaptak a
gyermekei. A fia, nem sokkal, csupán nyolc évvel élte túl az apját. Ő csupán egy
egyoldalas végrendelet hagyott hátra, amelynek értelmében, minden ingóságát a
Hubay Miklós – Elveszett Paradicsom Alapítványra hagyta. Ennek az alapítványnak
az ötlete, az idősebb Hubay Miklóstól származik, velem is beszélt erről, de
akkor már idős, beteg volt, úgyhogy ő már nem tudta ezt az alapítványt
létrehozni. Így a fia, Miklós valósította meg ezt a tervet. (...)Mint mondtam,
ő, mármint az ifjabb Hubay, halála előtt megírt végrendeletében, minden
ingóságát erre az alapítványra hagyta. A felesleges és végeláthatatlan
pereskedést megelőzve az alapítvány egy egyezséget követően jutott hozzá a
hagyaték egy részéhez. (…) Szerencsére,
a kéziratok átkerültek a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, és Hubay híres, csodálatos,
reneszánsz utazóládáját sikerült a gyulai múzeumban biztonságba helyezni.
Ezenkívül még néhány képzőművészeti és iparművészeti alkotást sikerült
megmenteni. A többi tárgy java része átkerült egy üzletszerűen működő
galériához, illetve egy kis hányada szintén a PIM-hez került, akárcsak a
kéziratok. Tehát magyarán: nem sokat sikerült megmenteni Hubay Miklós drámaíró
tárgyi hagyatékából.
K.K.I:
Mit kell még tudnunk a Hubay Miklós – Elveszett Paradicsom Alapítványról?
N.A.G:
(…) Ha nem lett volna ez az alapítvány, illetve ha nem létezett volna az ifjabb
Hubay Miklós végrendelete, akkor semmit sem tudtunk volna megmenteni a drámaírói
hagyatékból. (…) Bár 2017-ben hozta létre ifjabb Hubay Miklós az alapítványt, a
tényleges működést a bejegyeztetés szerencsétlen körülményei és a pandémia miatt
csak 2020-ban tudtuk elkezdeni. (…) A háromtagú kuratórium úgy jött létre, hogy
engem mindenki ismert a családból, úgy mint Miklós barátját. Magától adódott,
hogy én leszek az egyik kuratóriumi tag. Ács Margit, az alapítvány elnöke pedig
a felesége volt Domokos Mátyásnak, akinek a nagyapja nevelőapja volt
HubayMiklósnak, miután az édesapja korán elhunyt. Domokos Mátyás halála után –
de már előtte is - baráti viszony alakult ki Ács Margit és Hubay Miklós között,
így az alapítványt létrehozó fiú bizalma magától értetődően fordult a 2020-ban
Kossuth-díjjal elismert írónő felé. Bognár Anna költő kurátortársunk olasz
szakot végzett és Hubayhoz hasonlóan, olaszországi kapcsolatai voltak és vannak.
Így jött létre az alapítványunk triumvirátusa. (…) Mind a hárman más területen
mozgunk, ezért nehéz azt néha összehozni, hogy mind a hárman egyszerre legyünk
egy helyen. (…) De, sikerült megmentenünk a Hubay hagyaték egy részét és meg
tudtuk szervezni, meg tudtuk valósítani a Hubay Miklós Emlékkonferenciát. Most
érkeztünk el oda, hogy a Hubay monográfia gondolatával is tudjunk foglalkozni,
hogy tető alá hozzuk. Nagy szerencse, hogy ezen monográfia létrehozásának az
oroszlánrészét a Magyar Művészeti Akadémia magára vállalta, de mi is egy
ösztöndíjjal fogjuk támogatni a kötet létrehozóját. A távlati terveink között
szerepel még néhány Hubay dráma bemutatása, ha másként nem, akkor felolvasóestek
formájában. Annak idején, Miklós minden valamit is számító színésszel
kapcsolatban állt, de a legnagyobb színészeinkkel, az akkori vezetőszínészekkel,
mint például Tolnai Klárival, Sinkovits Imrével, Gálffi Lászlóval, Mácsai
Pállal, O. Szabó Istvánnal baráti, vagy ahhoz közeli viszonyban volt. Olyan
nevek is játszották a darabjait, mint Latinovits és Darvas Iván.
K.K.I:
Mondjuk, a szereposztás, az nem a drámaírón múlik, hanem elsősorban a rendezőn
és a színházigazgatón.
N.A.G:
Igen, persze, de ez is mutatja, hogy Hubaynak volt respektje a színházvezetők és
a rendezők körében is. Ők is jól tudták, hogy Magyarországon, ő „a” drámaíró. Ha
nem is tudták, vagy nem akarták megadni a bemutatóihoz mondjuk a nagyszínpadot,
de a stúdióban be kellett mutatni, mert nem lehetett megkerülni őt. Major Tamás,
aki százszázalékos kommunistának számított, ő is megadta Miklósnak a
tiszteletet. A művészet felülírja bizonyos értelemben a politikát. Mert Major,
játszott Csurkának is a darabjaiban. Mert egy igazi színházi ember, aki tényleg
az és nem a politika nevezi őt ki, az nagyon jól tudja azt, hogy kinek mi a
művészi értéke. Major Tamás ilyen igazi színész volt. Jól ismerte a kortársai
értékeit és mindenkit az értékének megfelelően kezelt. Hubay igazi, belső
tragédiája, a családjával való kapcsolatában gyökeredzett és nem a politikai
kérdésekben. Borzasztó volt számára, hogy az egész világ respektálja őt, de
otthon nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. (…)
K.K.I:
Lehet, hogy ha nem vágott volna bele a családalapításba és egyfajta szerzetesi
életformát választva, csak a drámaírásnak szentelte volna az életét, talán egy
még ennél is gazdagabb szellemi hagyatékot hagyott volna maga mögött?
N.A.G:
Miklós nagyon szerette az embereket. Hamis képet nyújtana róla, ha azt
mondanánk, hogy őt csak a drámaírás érdekelte. Ezért is volt ilyen nagyvonalú
mindig. A nagyvonalúság, nála soha nem számításból fakadt, hanem egyfajta belső
kényszer volt. Esetleg, ha nincs Aczél György és Hubay megkapta volna az őt
megillető elismerést, illetve a felesége is feljuthatott volna a világot jelentő
deszkákra, akkor talán egy boldog család is lehettek volna, mert a szakmájában
kiteljesedett Irke, a gyerekeit is másként nevelte volna, talán. Lehet, hogy
akkor minden másként alakult volna. Nagyon bántotta Miklós lelkiismeretét, hogy
a családja - bár neki köszönhettek mindent-, mégiscsak őmiatta szenvedett
voltaképpen. A szenvedést is neki köszönhették, mint minden mást. Ha esetleg nem
egy színésznőt vett volna feleségül, hanem egy úgymond, „csak” családanyát,
lehet, akkor is másként alakult volna a sorsuk. De mindezt, nem tudjuk, mivel
ennek nincs meg az ellenpróbája. Ezt a Tragédiát, nem lehet újra rendezni és nem
lehet újra játszani.