Köszöntöm a Hubay Miklós
Alapítvány ülésének résztvevőit, köszöntök mindenkit, aki emlékének megőrzésén
fáradozik.
Ő volt a magyar drámaírók
doyenje, a par excellence drámaíró,
egész életét a drámának, a színháznak szentelte. Bár kitűnő esszéi,
naplójegyzetei remek prózák, nem csak kirándulást tett valamelyik irodalmi
műfajból a dráma területére, ő a színműben, tragédiában, komédiában találta meg
írói terrénumát.
A nagyváradi kisdiák még
nem tud olvasni, amikor a szülei könyvtárában megismeri a Zichy Mihály
illusztrálta Madách-művet, a képek megragadják fantáziáját, később a megismert
szöveg rabul ejti, néhány év múlva, gimnazistaként
-minthogy Váradon a trianoni elcsatolás után nem lévén magyar nyelvű
gimnázium, a debreceni piaristáknál volt magántanuló
– másodikos korában a Szigligeti Társaság pályázatára megírja: A
bölcselet és drámairodalom tárgykörében első, és máris nagyszabású tanulmányát:
„Optimista vagy pesszimista-e Az ember tragédiája.”
Ettől kezdve mély lelki
rokonság köti Madáchhoz. Drámaírói sorsában számos azonos vonást talál a
mindenkori magyar dráma és benne a saját helyzetére. Sokszor veszi majd körül a
csend, ahogy a sztregovai remetét. De ezt a csendet ismerte Csokonai meg Katona
József, sőt Füst Milán is, mondta mindig keserűen.
Kétségtelen, Hubay Miklós
úgy tekintett a Műre, mintha sajátja lenne, elemzi, tanítja, követévé válik,
félti és ápolja, büszke rá ha idegenek dicsérik, féltékeny, ha nem figyelnek rá
eléggé. Amikor a párizsi Conservatoire igazgatója egy franciaországi bemutató
után mentegetődzve mondja, hogy „mi franciák nem szoktuk elvárni egyetlen kis
nemzettől sem, hogy nagy drámai művet produkáljon,” a szavak, bár dicsérőek,
szíven döfik. Hubay itthon, színműveszti tanársága idején, majd külföldön
mindenütt azt hirdette, hogy igenis, nagy műveket produkálnak kis népek is.
Ez a gondolat vezérelte
akkor is, amikor 1942-ben ösztöndíjjal Genfbe került, ahol 1946-ban a Magyar
Tájékoztató Könyvtár igazgatójaként francia barátaival József Attila és más
magyar költők verseit fordította. Tapasztalhattuk, hogy azután is, egész
életében követe volt a világban a magyar irodalomnak. Aligha ismerhettünk nála
kollegiálisabb kortársat. Számon tartotta drámaíró társainak munkáit, sikereit,
ott volt - sokszor külföldön is
- a bemutatókon.
Genfből hazatérve 195o-
57-ig a Színművészeti Főiskolán tanított, s közben a Nemzeti Színház dramaturgja
volt, azonban mindkét állásától a
forradalom alatti szereplése miatt
- ugyanis a Parlamentben működő szabad rádió munkatársa volt – egyazon napon
fosztották meg.
Máról holnapra vált
bizonytalanná egzisztenciája. Drámái bemutatása is nehézségekbe ütközött. Pedig
sorra írta a kor problémáiba ágyazott munkáit.
Amikor 1942-ben, huszonnégy
évesen a Hősök nélkül című darabjával debütált a Nemzeti Színházban, a
siker mellett a kritikai fogadtatásból megtanulhatta, amit aztán egész életében
vallott, hogy a drámaírás Magyarországon erkölcsi tett, hiszen a mű kritikai
hangja érzékenyen éríntette az akkori rezsim egy neves politikusát. Tanulmányban
írta meg gondolatait Nemzeti
színjátszás, drámai magyarság címmel. Sejtette, hogy nem lesz buktatók
nélküli a pálya. Hubay mindig az igazságot, az embert kereste az
embertelenségben, hol a görög mesterek örökérvényű gondolatai nyomán, hol a kor
kataklizmákat kiváltó történéseivel szembesülve. Ezért került konfliktusba a
politikával, a hatalommal. Olykor a színházi próbák közben érkezett a tiltás,
olykor már eleve reménytelen látszott a bemutató.
Egyik drámakötetét Ady idézettel
bocsájtotta útjára: Bennünk egy szép ország rejtőzik, mint gím a fekete
csalitban. Elmondható ez a drámáira. Bennük ott rejtőznek tragédiáink,
kudarcaink, fájdalmaink. De azért ott a jelző, a szép jelentése is, mert a
drámaköltő mindig felcsillantja a csalitban rejtőző reményt, az erkölcs
győzelmét, amit szenvedélyesen hitt és remélt. Akkor is, ha műveiben a XX.
század embere néz farkasszemet a pusztítással, a halállal, mint a Vas
Istvánnal, Ránkí Györggyel írt Egy szerelem három éjszakájában, de
nem kevésbé ilyen a C’est le guerre, a
Párkák, a Tüzet viszek, a Római
karnevál, a Túszszedők, a Freud, a Hová lett a rózsa lelke?
a Késdobálók, a Balassi Menyhért árultatásáról írt XVI. századi
komédia, a Színház a Cethal hátán című nagyszabású műve is az örök
kérdést boncolgatta, mivé lesz a világ?
De gyönyörűen tudta
ábrázolni az idillt is az Ők tudják, mi a szerelem derűs és megható
történetében. A Berliozról és egykori imádottjáról szóló egyfelvonásos remekmű.
1974-ben, megelégelve
egzisztenciális helyzetének bizonytalanságát, engedélyt kért a hivataltól, hogy
elvállalhassa a firenzei vendég professzorságot. 1988-ig tanította az olasz
fiatalokat a magyar irodalomra, költészetre. Ingázott Budapest és Firenze
között, mert ellátta közben elnöki teendőit is a Magyar Írószövetségben.
Olaszországban, Franciaországban akkoriban több drámáját is játszották, ez
vigasz lehetett az itthoni csendre, de ő magyar drámaíró akart lenni hazai
talajon. Az én koromban kötete darabjai akkor tájt születtek. A politika
gyanakvón hegyezte fülét az áthallások felfedezésére. A párkák, Avagy az
Isten füle mindent lát történetét hiába helyezte dél-amerikai környezetbe,
hogy ott mutassa meg, hogyan működik a belügyesek lehallgató rendszere a
diktatúrában, az itteni mégis magára vette, és a darab csendben lekerült a
műsorról. Jó módszere volt ez a
kimondatlan cenzúrának: kényszeredetten bemutatni, és aztán néhány előadás után
levenni darabot.
A firenzei egyetemen jó
néhányszor nyitott rá riadtan a pedellus: Professzore! Kifelé! Bombariadó! Ezek
voltak azok az idők, amikor elharapódzott a terrorizmus. A vérbeli drámaíró
azonnal színházba képzelt el hasonló riadalmat. Turnézó társaság kap
figyelmeztetést, ha folytatni merik az előadást, felrobbantják a teátrumot. Ebbe
komponálta színész barátja,
Sinkovits Imre szerep álmát, a Lear királyt, mert miközben annak egy részletét
adják, jön a hír, hogy alighanem a bombát rejtettek el az épületben. Te,
Imre, itt valami ketyeg mondja a darab címe. A hazai televízió elkészítette
a művet, de színpadhoz már nem jutott,
még Sinkovits anyaszínházában, a Nemzetiben sem! Hubay fájdalmasan
panaszolta, hogy külföldön nagyobb megértést talál, mint a hazai színházakban. A
Zsenik iskoláját 1957-ben írta, amikor a hatalom félreállította, a börtönbeli
rab monológjában a saját túlélési esélyeit boncolgatta. Hubay érzékeny
antennáival felfogta a kor problémáit, darabjai arról szólnak, amiben éltünk és
élünk.
Féltő gonddal figyelte a
kisebbségek helyzetét, a kis népek nyelvének elsorvasztását, eltűnését. Egy nép
addig él, ameddig a nyelve él. Észak-Olaszországban,
Triszt-Velence-Udine háromszögében létezik egy kis népcsoport, nyelvüket,
a friulit már csak kevesen beszélik. Sorsuk láttán a határon túli magyarság
anyanyelvi problémáira látott rá, kapcsolatba került velük, olyannyira, hogy
amikor elmondta, drámát akar írni a kérdésről, lehetővé tették, hogy köztük, a
neki felajánlott házban dolgozzon.
Az Elnémulás Hubay
megrendítően szép öregkori munkája. A népet elnyomó hatalom halálra ítél egy
asszonyt, aki utolsóként őrzi nemzete nyelvét. A szálló alagsorában, mint
siralomházban kivégzésére vár, lehallatszik a bálteremből a megszállók borgőzös
lármája. Az asszonyt renegát katona őrzi, aki beenged hozzá egy fiatal katolikus
papot. A lelkészt megrendíti a fogoly sorsa, s amikor megtudja, hogy egy kihaló
nyelv utolsó ismerője, a rövid éjszakán igyekszik minél több szót megtanulni
tőle, hogy hírmondójuk maradhasson. Az ősbemutató a megírást követően a
helyszínen volt.
Aztán a szerző 85.
születésnapján a Nemzeti Színház három színészének felolvasásában hangzott el.
Más alkalommal egy firenzei társulat a budapesti Olasz Intézetben adott belőle
részleteket, végül a Nagyváradi Színház vendégjátékában láthattuk az Aranytíz
színháztermében.
Igazán jelentős, hazai
előadásra nem került sor.
Színház a polcon – írtam
nemrégiben, Hubayra emlékezve. Az Elektra Kiadó gondozásában megjelent
életmű sorozat az ötödik könyv után megszakadt. A hatodikra már nem juttatott
pénzt a minisztérium. Pedig a magyar könyvpiacon egy drámai életmű
könyvsorozatát nem lehet a bulvárosodott piaci viszonyokra bízni. Állami
támogatást érdemel, mint bármi más nemzeti vagyon.
De nem csak a töredékben
maradt sorozatot említettem, hanem azt is, hogy a színházaink nem veszik elő
örökké érvényes, a korhoz szóló műveit. Az utolsó
bemutatóinak egyike a
Hová lett a rózsa lelke? című darabja a debreceni Csokonai Színház után a
budapesti Nemzetiben volt. A debrecenit Lengyel György rendezte, Hubay szinte
végig jelen volt a próbákon. Dramaturgja voltam a produkciónak, láttam, milyen
szenvedéllyel figyeli munkája alakulását. A próbák után – mint szokása volt –
hosszan elemezte a jellemeket. Mindig sokat tudott a művei hátteréről, a
történelmi, társadalmi kulisszákról. Wilson amerikai elnök és a híres balett
művész, az orosz Nizsinszkij elképzelt találkozásáról szól 1919 áprilisában egy
svájci hotelben. A világ sorsát vitatja a békét hirdető politikus és a világ
szenvedését átélő művész. Napjaink témája. Ahogy Hubay más darabjainak témái is.
Nem beszéltem a esszé
köteteiről. A dráma sorsa, Apokrfi találkozások, Napló nélkülem, Talán a
lényeg, Úton és itthon, Végtelen napjaim kiváló prózák, mondhatnám: esszé-
egypercesek érdekességükkel, bölcsességükkel.
Műveltség, világirodalmi -
naprakész – tájékozottság árad belőlük.
Memóriája legendás volt, szellemi képessége a kilencvenes éveiben sem
hagyta el. Kenyeres Zoltán professzor, Hubay régi barátja szokta emlegetni, ha
munkája közben elakad például egy vers vagy verssor felidézésében, nem a könyvek
után nyúl, hanem Miklósnak telefonál, aki máris mondja a keresett idézetet.
Utazott, érdeklődött, dolgozott. Látása
megromlott, de ha valamelyik európai színház meghívta, repülőre szállt.
Golyóstollával nagy, kusza, mert vakon rajzolt betűivel is írta jegyzeteit még a
repülőn is. Dedikációi lefutnak a lap szélén. Darabjait minden újabb kiadás
előtt itt-ott átjavította. Mintha a művek egy nagy, soha be nem fejezhető
mondatok lennének a világról.
Legutolsó drámája, a Pápalátogatás
közismert empátiájáról tanúskodik. A Romániába látogató pápát epedve várják
a csángók, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a támogatására. De azzal, hogy
nem lehet megszervezni a védelmét, elmarad a látogatás. A csodát várók azonban
támasztanak maguknak egy csodát, hogy hihessenek. A darab inkább csak búcsúzó
gesztus, de az örökös törődés jelképe.
Firenzei kiutazás a tanári
állás elfogadására bürokraták okoskodásába ütközött, Aczél segítségét kérte. Meg
is kapta, de Aczél azzal bocsátotta el, hogy jegyezze meg, ha elmegy, megszűnik
magyar írónak lenni.
Nem szűnt meg. Hubay magyar
író volt és maradt. Az ő magyarsága európai. Az egyetemes európai kultúrába
természetesen beletartozó magyarság. Ezzel tett
minden hangzatos hazafiságnál, zászlólengetésnél többet a magyar
géniuszért.
Azt remélem a Hubay Miklós
Alapítvány tevékenységéről, hogy emléke megőrzését azzal is erősíthessék, hogy
művei a közönség elé kerülhessenek.
Szakonyi Károly