„Werbőczyt hazulról ismerem”^[1]

Hubay Miklós és a jog

I.                    Jogi vonatkozások Hubay Miklós életében

1.                  Hubay gyermekkora

Hubay Miklós nagyszerű példa e két tudomány, a jog és az irodalom metszéspontjának illusztrálásához. Műveiben gyakran foglalkozott olyan témákkal, melyek a jogtudományt is élénken foglalkoztatják. E viszony a joggal az ő esetében nem puszta véletlen, hanem egy gyermekkoráig visszanyúló kapcsolat, mely Hubay életében mindvégig tudatosan jelen volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Bíró fia: író című írása, melyben – ahogy ő mondja – „a magam sorsának nyitját is feszegetni próbálom ezzel” és megfogalmazza a nagy dilemmát: „Lehetséges volna, hogy az ítélőtábla-bírák fiaira vár egy nagy IGEN és NEM, vár valami a keresztútnál, ahol a hivatásunkat – s a halálunkat is – választjuk?” Sorstársaként említi Babits Mihályt és Domokos Mátyást (irodalomkritikus, Hubay nevelőapjának unokája) is, és beszámol arról, hogy felmenői közt és rokonságában milyen népes számban képviselteti magát a bírói szakma.^[2]

A drámaíró édesapja, Hubay Miklós váradi táblabíró volt, azonban őt fia nem ismerhette meg, mert még 1918-ban, nem sokkal fia születése után elhunyt. Halálát a nagy háború utáni spanyolnátha okozta. Édesapja két testvére is fellebbviteli bíró volt, ám mégsem ők voltak azok a bíró személyiségek, akik fontos szerepet játszottak a kis Hubay életében.

A fontos személy Hubay nevelőapja volt, akire a drámaíró így emlékezik: „ám nem a határon túli vagy már föld alá került Hubayak, hanem nevelőapám, Domokos László szolgált nekem klasszikus példaként a magyar táblabíró alakjához, puritán mentalitásához.” A táblabíró Hubay Miklós halála után kollégája és barátja, a szintén megözvegyült Domokos László kúriai bíró vette át a Hubay-család családfői feladatait, „Domokos Laci bácsi tette lehetővé a Hubay árváknak, hogy felcseperedjenek”. Az író hálával és tisztelettel emlékezik nevelőapjára, aki jó ember, szigorú és igaz bíró volt, és aki büszke volt arra, hogy hosszú pályafutása során – bár többször előfordult, hogy az ügyész halált kért – senkinek a fejére nem mondott halálos ítéletet. Az író másik, nevelőapjáról őrzött anekdotikus emléke a híres váradi hársfasorhoz kötődik, ugyanis – akár havazott, akár fújt – Domokos Laci bácsi itt sétált karöltve hármasban Plopu bácsival, a román semmítőszéki bíróval és Róz bácsival, a váradi köz- és váltóügyvéddel. A trianoni döntést követő, nacionalista viszálykodástól hangos világban ők testesítették meg a nemzetek békés együttélését a gyermek Hubay szemében.^[3]

Hubayra kétségtelenül hatottak a családban keringő legendás történetek, melyek egyike volt például édesapja egyik híres-hírhedt pere, melyben 1911-ben felmentette az Áchim-gyilkosság két vádlottját, a Bajcsy-fiúkat.^[4] Az ítélet nagy port kavart akkoriban, sokan igazságtalannak tartották (valóban annak mondható: az akkor már országgyűlési képviselő Áchim élénk politikai vitában állt Bajcsy Endrével és Gáborral, egy vitájuk azonban tettlegességig fajult és Áchimot saját lakásában két pisztolylövéssel megsebesítették, sebeibe később belehalt; a váradi bíróság jogos védelemnek minősítette a lövéseket és felmentette a fiúkat), de még többen helyeselték (Áchim a paraszti réteget képviselte szemben az úri réteghez tartozó Bajcsykkal, így volt egyfajta társadalmi nyomás a felmentő ítéletért ez utóbbi társadalmi réteg részéről).^[5] Miután Gyula nagybátyja igen kritikus tolmácsolásában tudomást szerzett erről az ügyről, az ifjú drámaírót mélyen megérintette, ahogyan ő írja: „Tragédiák láttán, olvastán érzem azt a gyomorszorítást, amit először akkor éreztem. A tragédia mindig családi ügy. S a világ: kelepce. Én is benne voltam.”^[6] Amellett, hogy ekkor érezte életében először a tragédia okozta gyötrődést, más szempontból is fontos ez az ügy: ez ihlette az István napja című drámát, melyet már Bajcsy-Zsilinszky Endre mondhatni hősi halála után írt meg, és amelyben elképzeli apja és a felmentett Bajcsy egy utólagos beszélgetését.

Egy másik legendás történet, ifjabb Bary Józsefé szintén megjelenik az egyik Hubay-drámában, az Idézés, ítélet címűben.^[7] Idősebb Bary József váradi törvényszéki elnök volt (ő vezette a nyomozást a tiszaeszlári perben), alakja nagy tiszteletnek örvendett a korabeli Váradon. Fia azonban egészen más utat választott, mégpedig apja társadalmi státusával összeférhetetlent: vöröskatonának állt. Éppen úgy, mint László, az Idézés, ítélet öreg bírójának a fia, aki bár a műben nem jelenik meg – lévén, hogy a történet szerint Oroszországban harcolt és sosem tért haza – az egész történet az ő alakja körül forog. Lászlót hősi halottnak mondják, ám a konzervatív családban nagy kavarodást okoz, mikor szobájában rálelnek a titkon őrizgetett kommunista könyveire.

A családi történeteken kívül a jogászcsalád más módon is hatással volt Hubay gyermekkorára, mégpedig az olvasmányai tekintetében.

Arra a kérdésre, hogy egy kisgyermek miért olvas olyan jogi szakkönyveket, mint amilyen például a Felső Bíróságaink Elvi Határozatai vagy a Büntetőjog és Eljárás, a válasz igen prózai: a Hubay-család nehéz időszakát élve (a drámaíró édesapja halála után, édesanyja újraházasodása előtt) kénytelen volt eladni az értékesebb könyveket, az Egyetemes Regénytár sorozatáról pedig mindössze annyira emlékezik az író, hogy annak köteteit nővére a kórházban szétosztogatta a háborúban megsebesült katonák között. Még érdekesebb a kisgyermek esete, ha az ezen – többek között – jogi könyveken való felcseperedés segítségével – vagy éppen ennek ellenére – történetesen a XX. század egyik legnagyobb magyar drámaírójává válik.

2.                  Szerzői Jogvédő Hivatal (Artisjus)

Hubay joghoz való közelségét és azt, hogy a joggal való kapcsolata nem rekedt meg gyermekkorában, mi sem bizonyíthatná jobban annál, hogy pályafutása végén az „ars boni et aequi” ilyen hangsúlyos formában tért vissza az életébe: élete utolsó negyedében a Szerzői Jogvédő Hivatal (mai nevén Artisjus) nevében rendszeresen képviselte a magyar drámaírókat a CISAC (Confédération Internationale des Sociétés d'Auteurs et Compositeurs) közgyűlésein.^[8] Szerzői jogvédelemmel kapcsolatos munkásságához tartozik az is, hogy actio popularist, vagyis egy, az alkotmánybírósághoz bárki által benyújtható keresetet kezdeményezett annak apropóján, hogy egy jogszabály a hazai szerzők „alkalmazói” által kifizetett honoráriumára aránytalanul nagy adóterhet rótt ki a külföldi szerzőkéhez képest.^[9] Hubay ebben a magyar kultúra kiirtásának szándékát vélte felfedezni, ezért különösen fontosnak tartotta ezt az ügyet.^[10]

I.                    Jogi vonatkozások Hubay Miklós műveiben

3.                  Áldozat vagy bűnös?

Ha a világot a büntetőjog-tudomány szemével nézzük, általában világosan elkülönül, hogy ki ártatlan és ki bűnös. Ez a büntető törvénykönyv tényállásainak vizsgálatával – egyszerűbb-bonyolultabb módon – általában megállapítható. Ennek a megkülönböztetésnek akár fizikai jeleit is láthatjuk, amikor a büntetőeljárás során a tárgyalóteremben világosan ki van jelölve a vádlott helye, akit olykor – ilyenkor még látványosabb az adott ember „bűnös volta” – bilincsben vezetnek be a terembe a rend őrei. Tehát elmondható, hogy a jogtudomány számára egyértelmű, hogy ha valaki bűncselekmény elkövetője, akkor bűnös és ennek következménye is lesz, mégpedig ellene valamilyen büntetés vagy más hátrány kiszabása (kivéve persze, ha az elkövető esetében nem áll fenn valamilyen büntethetőséget kizáró körülmény).

Ennek fényében érdekes megnézni, hogy mit gondol a bűnösség-ártatlanság fogalompárjáról Hubay. Ő úgy véli, hogy „az ember akkor válik igazi drámaíróvá, ha a bűnös vagy nem bűnös kérdésén túl tudja tenni magát.”^[11] Szerinte a drámaírónak át kell élnie az összes szereplőjét, nem állíthat pellengérre egy drámai szereplőt és hirdethet ítéletet felette, hanem részvétet kell keltenie iránta. Hubay erre rávetíti az emberiség egészét, úgy véli, minden ember – függetlenül attól, hogy a társadalom szemében éppen bűnösnek van-e címkézve vagy sem – részvétre érdemes, hiszen végesek vagyunk, halálunk elkerülhetetlen, e szempontból pedig megalázottak vagyunk, és mint ilyenek egyfajta sorsközösséget alkotunk, mindnyájan bűnösök és ártatlanok is vagyunk egyszerre.

Madách Az ember tragédiájának londoni színében találkozunk az elítélttel, akit akasztásra visznek. Az elítélt egy Lovel nevű gyártulajdonosnak dolgozott, ám a sok belélegzett óntól kórházba került, ez idő alatt felesége elhagyta Lovel fiáért, munkájából pedig elbocsátották, és amikor ezért dühödten számon kérte Lovel fiát, az pofonnal válaszolt, amit Lovel fiának leszúrása követett. Hubay ezt az epizódot hozza fel azt demonstrálandó, hogy az állami igazságszolgáltatás mennyire felszínesen ítél, figyelmen kívül hagyja a társadalmi igazságtalanságot, mintegy azt mondva, hogy ha mélyebben megvizsgáljuk azokat, akiket igazságszolgáltatásunk bűnösnek mond, megérthetjük, hogy ők is áldozatok, az áldozatok pedig sokszor lehetnek valójában bűnösök.^[12] Az áldozat és a bűnös közti éles határ nála elmosódik. Hubay ezt mind az erkölcsi, mind a jogi értelemben vett bűnösségre érti, nem tagadva a bűn, a bűnösség fennállását, de részvéttel és nem ítélkezéssel viszonyulva a bűnöshöz.

Ezt példázza a Túszszedőkben is, melyben a főhős testvérpár, Oresztész és Elektra nem kisebb bűncselekményt követnek el, mint az anyagyilkosságot (anyjuk korábban meggyilkolta férjét, Agamemnónt). A dráma nyitójelenetében egy város romos főterét láthatjuk, melyen a testvérpár anyjának, Klütaimnésztrának a maradványai égnek egy máglyán, a tér közepén pedig az „érinthetetlenek”, Oresztész és Elektra fekszenek rongyosan, koszosan, szánalomraméltóan, miközben a város népe a helyszínt körbe véve közelről figyeli a testvéreket, átkozva, megvetve, emberszámba nem véve őket. Valahol a távolban épp a tárgyalásuk zajlik, most ítélkeznek felettük.

A dráma előrehaladtával kiderül, hogy ők képviselik a lázadó, álmodozó fiatalságot a felnőttek elnyomó, kegyetlen, erkölcstelen világával szemben. Túszokat ejtenek, hogy szabadságukat még egy kevéske ideig meg tudják tartani, de Menelaosz már körülvette a várukat. Az egyik túszt, a szép Helénát, Menelaosz feleségét meg is ölik, és még ennek ellenére is eléri a drámaíró, hogy az olvasó részvéttel legyen a testvérek iránt, akiket a társadalom, az igazságszolgáltatás elítél, gyilkosnak címkéz, Menelaosz pedig, aki jóllehet mind a társadalom, mind az igazságszolgáltatás támogatását élvezi, igen negatív hős e drámában.

A műben Oresztész a jövőről álmodozva így szól: „ha mi királyok leszünk… ígérjük most meg, hogy el fogjuk törölni a halálbüntetést. Jó?... Mert ha még egy anyagyilkos is ilyen tisztának érezheti magát, mint én… Milyen ártatlan lehet az, aki csak egy tyúkot, bárányt vagy lovat lop?”^[13] E sorokból is kitűnik Hubay humanista szemlélete, amely nem az elkövetőt, hanem elsősorban az embert látja a bűnösben.

4.                  A büntetés

A büntetés a büntetőjog legfontosabb eleme, a jog „ultima ratioja”, segítségével érhető el a jogkövető magatartás kikényszerítése azokban az esetekben, amikor más jogintézmény már nem képes elérni e célt. Hatályos büntető törvénykönyvünk szerint „a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el”.^[14]

Hubay előző pontban tárgyalt, a bűnösségről alkotott felfogásából következik a büntetésről alkotott felfogása. Azt írja, „az ítélkezés a maga nem teljesen kielégítő módszereivel éppúgy hozzátartozik az emberi létezés nyomorúságához, mint az, hogy Ádám első két fia közül az egyik gyilkos volt, a másik áldozat.” ^[15] Ugyanitt írja később, hogy az „Áldozat” – fikció, nem létezik. Ez alatt – véleményem szerint – azt érti, hogy különböző mértékben mindnyájan áldozatok vagyunk – természetesen nem jogi értelemben – földi életünk során valamilyen okból, ezért nincs értelme egyes embereket külön felcímkézni az „áldozat” kifejezéssel, fikcióval. És épp így mindnyájan bűnösök vagyunk – ismét csak nem jogi értelemben –, ezért ugyanúgy értelmetlen bűnösnek bélyegezni egyes embereket, minthogy már „Ádám első két fia közül is az egyik gyilkos volt”. Ha viszont nincsen bűnös, úgy felesleges a büntetés is, ugyanakkor „az ítélkezés a maga nem teljesen kielégítő módszereivel éppúgy hozzátartozik az emberi létezés nyomorúságához”. Sokatmondó tény, hogy – a váradi utcákon kísért rabok láttán, attól rettegve, hogy őket apja ítélte el – a drámaíró már gyermekkorában megfogalmazta magában azt az érdekes gondolatot, hogy a bíró akkor tud igazán igazságos lenni, amikor felment valakit.^[16]

5.                  Háború és diktatúra

Ha egy drámát történelmi időben kívánt elhelyezni, Hubay előszeretettel választotta ennek helyszínéül a német megszállás korabeli Magyarországot. Ennek oka – amellett, hogy e korszak rövidsége ellenére önmagában is igen nagy jelentőségű a magyar történelemben – talán az lehetett, hogy így lehetősége nyílt a diktatúra jelentette mindennapos – az ő idejében nagyon is kézzelfogható – nehézségek hazai bemutatására anélkül, hogy a kommunista párt kíméletlen cenzúrája rögtön lecsapott volna rá.

E korszakban játszódik például a Magnificat avagy a hősiesség iskolája és a C’est la guerre is, jóllehet Hubaynak német megszállásról nem lehet első kézből tapasztalata, lévén a nagy világégés legnehezebb évei alatt, 1942-től Genfben tartózkodott és csak 1949-ben tért haza.

A háborús idők közjogi szempontból is különlegesek, hiszen ilyenkor a rendestől eltérő szabályok lépnek életbe, különösen az alkotmányt tekintve, mely a háborúban a létfontosságú szervezési feladatok gyorsabb, hatékonyabb ellátása érdekében felhatalmazza a kormányt arra, hogy eljárjon olyan tárgykörökben is, melyekben rendes körülmények között nem lenne hatalma, és arra is, hogy ha szükséges, akár az emberi jogokat is korlátozza (lásd Magyarország Alaptörvénye, Különleges jogrend). E rendkívül nagy hatalommal azonban a kormányok, különösen az olyan kormányok, mint amilyen Szálasié volt, hajlamosak visszaélni. Ezt Hubay remekül illusztrálja a C’est la guerre-ben. A történetben egy fiatal pár próbálja bérlakásában rejtegetni a szökevényt, akiről nem tudjuk, pontosan mi miatt menekül a hatóságok elől. A házba három katonatiszt érkezik, először úgy tűnik, csak a férjet szeretnék elvinni sorkatonának – ez a háború idején bevett alapjog-korlátozásnak tekinthető, mely még nem ütközik törvénybe. Azonban csakhamar kiderül, hogy a férj elszállítása csak ürügy volt arra, hogy az akciót szervező egyik katona megkaparinthassa a fiatal feleséget – ez már a visszaélés a végrehajtó hatalom részéről, igaz, nem a felsőbb szinteken, hanem a legalsókon, ám ez is a jog uralmának háború okán történő korlátozására vezethető vissza. Ám a Szálasi-kormány ismeretében beláthatjuk, hogy az ilyenhez hasonló esetek nem voltak egyediek ekkoriban és azt is, hogy a hasonló esetek után valószínűleg a katonákat sem érte különösebb szankció a fentebbi szintekről.

A Magnificat avagy a hősiesség iskolája még jobb képet fest e korszak jogtalanságairól. Egyrészt Ilona férjének példáján láthatjuk, hogy a politika milyen brutálisan beszivárgott a jogrendszerbe és általa az emberek életébe: Jánost azért ítélték halálra, mert fegyverekhez segítette az ellenállókat, tehát szembeszegült az éppen hatályos, ámbár igazságtalan joggal, ezért bűnhődnie kellett. Az érem másik oldalán volt Attila és Ottília, az idős házaspár, a pozitív, az éppen hatályos jog szerint „helyesen” cselekvő emberek. Besúgók voltak, de csak a látszat szintjén: munkájukkal igyekeztek félrevezetni a hatóságokat szeretteik védelme érdekében.

Hubay e korszakról írt művei, különösen a Magnificat elgondolkodtatnak azon, hogy vajon az ilyen esetekben, amikor a törvény és az igazságosság (a mai modern demokratikus államokban megszokott helyzettel ellentétben) egymással szemben állnak, vajon mi alapján helyes eljárnia egy embernek. Hubay feltehetően erre azt válaszolná, hogy az igazságosságra kell hallgatni, mert az erkölcs a törvénynél magasabb értéket képvisel. Ugyanez a kérdés azonban bonyolultabb, ha például egy, a törvényekhez kötöttebben viszonyuló ember, a bíró (pl. aki János ügyében ítélkezett) kényszerül választani e két súlyos elv közül. Gustav Radbruch, a  harmadik birodalom rémuralmát megélt német jogfilozófus is ezen töprengett, és lényegében a Hubayéhoz hasonló eredményre jutott: természetjogi felfogása szerint az írott jogon túl létezik az ún. természetjog is, azaz a természetből fakadó, az emberek róla alkotott véleményétől függetlenül létező jog, mely  akkor is érvényesül, akkor is megilleti az embereket, ha az írott jog, a pozitív jog éppen „törvényes jogtalanság” vagyis igazságtalan. Szerinte, ha az igazságtalanság eléri a tűrhetetlen mértéket – mint ahogy az a nyilas diktatúra idején Magyarországon is megvalósult, és ahogy azt a Magnificatban is látjuk – a törvényt nem kell betartani, mert elveszítette jogi jellegét és ilyenkor a természetjogot lehet alkalmazni.^[17] Ez persze csak a kérdés jogdogmatikai részét válaszolja meg – ha a Magnificatban János a halálbüntetése ellen a Radbruchéhoz hasonló elvre hivatkozott volna a fellebbviteli bíróság előtt, helyzetén az feltehetően, az adott történelmi körülmények között, sajnálatos módon mit sem változtatott volna.

6.                  A privát szféra védelme

A Párkák, avagy Isten füle mindent lát a múlt században, egy junta-uralom alatt álló latin-amerikai diktatúrában játszódik, központi témája az emberek állam általi megfigyelése, lehallgatása. Helyszíni és időbeli távolsága ellenére ez a dráma jelen korunkban – Edward Snowden, a Cambridge Analytica és a high-tech kínai kommunista diktatúra évtizedeiben – nem is lehetne aktuálisabb. Hubay zseniális hasonlata – az, hogy párkának nevezi azokat az embereket, akik képesek bármit megtudni a többi ember magánéletéről és ennek köszönhetően képesek beleavatkozni is az illetők életébe – már 1984-ben (érdekes, hogy épp ebben az évben született meg ez a darab) szellemesen és lényegre törően leírja a jelenség lényegét: az információ – hatalom.

A mű főszereplője egy fiatal lány, Agáta, aki cselédként dolgozik. Az első jelenetben egy börtönben találjuk magunkat, és azt látjuk, hogy egy apáca (aki a műben a karhatalom megtestesítője) verbálisan és fizikailag bántalmazza a lányt, mert lopással gyanúsítja. A lány sír, tiltakozik, és végső elkeseredésében összetör egy ablaküveget és lenyeli a szilánkokat. Ekkor a semmiből váratlanul feltűnik egy orvoscsapat, és elviszi a lányt. Mint később kiderül, az orvosok nem véletlenül érkeztek a helyszínre: Tilda és Laura, a két „párka”, vagyis állami „titkosügynök” riasztotta őket, mert feltűnt nekik Agáta kiváló megfigyelőképessége. Agátát is beszervezik maguk közé, a három párka feladata különböző emberek, különösen egy, az elnyomó rendszer ellen aktívan tevékenykedő szabadságmozgalmi katolikus pap, Renato megfigyelése. A lehallgatás során megtalálják a pap gyenge pontját: éjszakánként gyötrik őt a nőtlenségi fogadalom következményei. Ezt kihasználva Tilda lelki beszélgetés ürügyén egyik este elmegy meglátogatni a papot abban a reményben, hogy valamilyen fontos információt szedhet ki belőle. A titkosszolgálatnál még ezen a napon eldöntik, hogy a közelgő nagy egyházi ünnep után „beviszik” a papot, erről Agáta is tudomást szerez. Az ünnep napjának reggelén ezért gyónásra jelentkezik a papnál, akit ott helyben egy revolverrel megöl – ezt azért teszi, mert megszerette a papot, nem akarja, hogy bevigyék őt és kínhalált kelljen halnia, a revolverrel mondhatni aktív eutanáziát hajt végre Renatón. Agátát ezután elfogják, visszakerül a börtönbe az apácához, ezúttal viszont már nem mentik ki őt a párkák: szimbolikusan fekete bőrpárnás okuláré van a szemükön.

A Párkák előszavában Hubay így ír: „Régóta izgat, mint egyszerre vígjátéki és tragikus téma, az emberi személyiség kiszolgáltatottságának szinte valószínűtlen növekedési lehetősége, amit a technika fejlődése biztosít a vele visszaélőknek. (Nem csak a drámaírót izgatja ez, hanem az ENSZ-et meg az UNESCO-t is, konferenciákra, szociológiai tanulmányokra, proklamációkra).”^[18] És hozzátehetjük – a jogászokat is. Az embert a technika fejlődése miatti kiszolgáltatottságától, amiről Hubay is beszél, a személyiségi jogok védik. A személyiségi jogokat tartalmazza az ENSZ alapokmány 12. cikke, az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikke, az Alaptörvény VI. cikke és a Polgári Törvénykönyv. Ez utóbbi tilalmazza a személyes szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértését, valamint leszögezi, hogy képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges.^[19] Ez tehát a minket jogi szempontból védelmező hatályos magyar szabályozás.

A drámából egyértelműen kiviláglik, hogy miért veszélyes az, ha az állam (vagy bárki más, aki megfelelő hatalommal rendelkezik) lehallgatja, megfigyeli az emberek életét, nem tartja tiszteletben az egyének magánszféráját és visszaél az így begyűjtött adatokkal. A személyiségi jogokat sértő cselekmények nélkül a párkák nem tudtak volna ilyen könnyen beavatkozni Renato atya életébe. Ugyanakkor a fejlett technológia arra is lehetőséget biztosított, hogy megmentsék Agáta életét – ez a dolog pozitív oldala, erről se feledkezzünk meg. Napjaink jogalkotói kihívása: el tudja-e találni a törvényhozó azt a pontot a személyiségi jogok szabályozásában, amely éppen annyi betekintést enged az emberek magánéletébe, amely lehetővé teszi, hogy a megfigyelő technológia az egyének és a társadalom javát (például bűnmegelőzés) előmozdítsa, miközben megakadályozza azt, hogy az információt megszerző hatalom visszaéljen rendkívül nagy tudásával? Ezt a problémát már Hubay is érzékelte, és a személyiségi jogok védelme mellett foglalt állást.

7.                  Konklúzió

Dr. Mariskát, a Pázmány nagy pénzügytan professzorát – akit többek közt Hubay tett halhatatlanná – az anekdota szerint túlélte híres vizsgakérdése: „Jelölt úr, nézzen ki az ablakon, és mondja meg mit lát”. Erre rendszerint jött is az elvárt válasz: „Adóalanyokat látok, méltóságos uram és adótárgyakat”. Ám egy alkalommal szokatlan dolog történt. A jelölt, miután megkapta a legendás kérdést és kinézett az ablakon, az egyik padon meglátta az Adyt olvasó Móricz Zsigmondot. Ez arra késztette, hogy elgondolkodjon: mondja azt a választ, amit a professzor hallani akar (ti. „adóalanyokat és adótárgyakat”)? De ehhez arra kellene vetemednie, hogy „leadóalanyozza” az általa is oly nagyra becsült írót és mindazt, amit ő képvisel. Hosszas csend után a jelölt így válaszolt: „Nyugat csapatának keleti zászlóját látom, méltóságos uraim!” Majd sietve elhagyta a helyet, még mielőtt kirúghatták volna.^[20]

Bár a jog és az irodalom gyakran ugyanazzal a témával foglalkozik, ugyanazt a tárgyat vizsgálja, a jog az irodalomhoz képest mindig profánabban, kevésbé humánusan láttatja a vizsgált tárgyat. Így a konklúzió talán az lehet egy ilyen dolgozat végén, hogy bár a jognak megvannak a maga válaszai az egyes társadalmi kérdésekre, azért mindig jó, ha szem előtt tartjuk a szépirodalom véleményét is – innen kaphatunk visszacsatolást arról, hogy hogyan hat az emberre, az erkölcsére, a lelkiismeretére a jog. Ily módon talán elkerülhetjük azt, hogy a jog embertelenné váljon és azt, hogy az emberek a jog alanyaiból a jog tárgyaivá váljanak.

Pete Miklós

vissza az előző oldalra