Nagy Balázs Péter:
Hubay Miklós
Freud-drámáinak
morális
és
társadalmi
aspektusai
Dolgozatunk fő célja,
hogy a Hubay-életmű
két,
egymást
föltételező
és kiegészítő
darabját (Császár
és
analízis;
Freud
– Az álomfejtő álma)[1]
egységes
keretfeltételek
között
elemezzük, valamint, hogy olyan, mindkét
drámára
alkalmazható értelmezési
lehetőséget
vázoljunk
fel, amely mélyebb
értelemben
bizonyítani képes
összetartozásukat.[2]
Hiszen filológiai,
biográfiai
adatokkal jól
magyarázható a két
szöveg
közössége,[3]
hasonlóan
a Tüzet viszek című
tragédiához,
amelyet Hubay Miklós
két
változatban írt meg, ezzel két
szuverén
szöveget
alkotva, melyet egy interjújában így indokolt: „Nyilván az igény,
a tökéletesség
igénye;
és
mivel a tökéletesség
elérhetetlen,
tehát nem csoda, hogy az ember többször
is nekirugaszkodik, ha már be van oltva ezzel az igénnyel.”[4]
Ugyanakkor a Freud-drámákkal kapcsolatban nem tűnik ilyen egyszerűnek a kérdés,
hiszen nem egy téma
kétfajta
megvalósításáról,
hanem mintegy a Császár
és
analízis
„folytatásával”, tovább írásával
áll szemben az olvasó.
A teljes, lezárt
életmű
ismeretében
Vilcsek Béla
egy 2013-as tanulmánya a Hubay-drámák
három
vonulatát, „eszméjét”
határozta
meg: a klasszikus modern, az abszurd
és
abszurdoid, illetve a modern történelmi–társadalmi
drámáét.[5]
A dolgozatunk témájául
választott darabok ez utóbbi
vonulathoz tartoznak, amelyek a világtörténelem
tragikus eseményeit
tematizálják
és
mutatják fel a társadalmi szerepvállalásban rejlő egyéni
felelősség
problematikáját.
A drámák
morális
aspektusát
egyértelműen
Dr. Freud Zsigmond karakterében
érhetjük
tetten, hiszen a szenilis, demens
öregúrként
reprezentált Ferenc József
a dráma
imagináriusát
nem befolyásoló,
impotens személy,
akivel a történelem
csupán megtörténik,
még
ha a történelem
fanyar humora történelmi
személlyé
tette is. Ezzel szemben Freud a dráma egészében
olyan karakterként
jelenik meg, mint akiben valós
igény
lelhető fel a társadalmi felelősségvállalásra,
illetve aki valóban
érzi
a történelmi
szituáció (az
Első
rész
második felében
Ferenc József
maga is
értesül
a szarajevói
merényletről)
baljós
jellegét
és
a kutatásai
során
felismert halálösztön
alapján, valamint az emberi lélek
ismeretében
joggal tart a háborútól,
amelyet a lehetőségeihez
mérten
próbál
tudatni a császárral,
még
akkor is, ha az
Első
rész
végén
az etikettre hivatkozva Schratt Katalin elutasítja, hogy a hivatali utat megkerülve
Freud kéréssel
forduljon a császárhoz:
„(…)
Freud:
Szeretnék
felségedtől
alázattal kérni
valamit…
Schratt:
(nagyon kedvesen, mert ezt muszáj megmondania, ha mégoly
kínos is) Nem, nem, nem – mi a világért
sem kérhetünk
semmit őfelségétől.
Csak hivatalos audiencián. Ott is egy héttel
előbb, írásban benyújtva… Majd benyújtjuk, kedves doktor.”[6]
Jól
látszik, hogy Freud a darab e pontján csupán
érzi
a rá
háruló felelősséget,
de az a bürokratikus, udvari etikett, az a fajta normarendszer,[7]
amely a Habsburgok mindennapjait determinálja,[8]
még
lefegyverzi őt, annak ellenére,
hogy tökéletesen
tisztában van a bécsiek
(és
így metonimikus kapcsolódással
a Habsburgok) lelki mechanizmusával,
habitusával,
illetve a regresszióra
való hajlamával.[9]
A pszichológia terén elért
eredményei
a XX. század már-már
mitikus, tragikus hősévé
teszik Freudot, akinek „hübrisze” végeredményben
abban áll, hogy az emberi lélek
addig szinte kizárólag
metafizikai módszerekkel
történő
elemzését
az emberi kognícióval
be-
és
felfogható
materiális,
tudományos szintre helyezte, tehát az emberi lélek
metafizikai dimenzióhoz
való kötöttségének
utolsó szálát is elvágta. E tragikus hős
attitűdre
maga Hubay is felhívta a figyelmet Csillaghy Andrással való beszélgetésében,
és
egyben fontos alapot adott Freud-drámáinak
értelmezési
lehetőségéről:
„No, most ez az ember, Freud, akit a rákbetegségben
megpróbál
egy személyes
szenvedés
is, a 20. század nagy tragikus hősének
tűnik, a maga nagyságában
és
zuhanásában,
szellemének
kivételes
világosságában.
Ha
én
ezt az embert olyan helyzetbe hozom egy tragédiában,
hogy személyes
ügyévé
válik a világháború
kitörése,
és
esetleg segíthetne megakadályozni, akkor méltó
drámát írhatok róla.
Itt jutott eszembe ellenfiguraként
Ferenc József.
Hiszen a világháború
kitörésében
jelentős szerepe volt a császárnak, ennek az agg gagának (aki csaknem olyan korú
volt akkoriban, mint
én
most). (…)
Ha ott ül Bécsben
egy vén
idióta,
fiatal korában feltehetően szadista is – minden erre vall, gondoljunk az
1848–49-es szabadságharc utáni esztelen megtorlásokra, az aradi tizenhármakra –,
mi volna, ha egy apokrif találkozásban
összehoznám
őket.”[10]
Freud az I. világháború
konzekvenciáit levonva alkotja meg a halálösztönnel
kapcsolatos nézeteit
(A
halálösztön
és
az
életösztönök
című esszéje
1920-ban jelent meg először),
amelyek alapvetően
határozták
meg későbbi
gondolkodását, valamint irányították figyelmét
az emberi közösségek
nagyobb struktúráinak elemzésére,
a családra, a társadalomra, tehát magára a kultúrára.
A
Császár
és
analízis
szövegének
érdekessége,
hogy Freud karaktere az imaginárius pontosan meghatározható idejében
(1914. júniusában) már teljes gondolatrendszerének
birtokában fejti ki nézeteit,
illetve
érvel
például
Schratt Katalinnal szemben amellett, hogy a szexuális
ösztönök
mellett a halálösztön
is egyértelmű
mozgatórugója
az emberiségnek.[11]
Ezt az elsőre anakronizmusnak tűnő ellentétet
a szöveg
egy másik karakterének,
Kliónak,
a történelem
múzsájának folyamatos jelenléte
oldja fel.
A Múzsa jelenléte
a drámában
megteremti egy kétdimenziós
(fizikai–metafizikai) világ
illúzióját,
amelyben a Bécsy
Tamás-féle
tipológia
kétszintes
dráma
koncepciójának
alapvonásai
érhetők
tetten.[12]
Klió
karaktere, többek
között
azért
is igen izgalmas,
és
tarthat számot a mélyebb
értelmezésre,
hiszen
önmagában
nem kizárólag
mint a történelem-írás
antik múzsája reprezentálódik,
hanem – áttételesen
– magának a történelemnek
mint eszmének
a metaforájaként
is. A karakter megnyilvánulásait egyértelműen
a közönségnek
szánja, ezt nem csupán az aposztrophé
alakzata jelzi, hanem az is, hogy a darabban több
helyen reflektálnak a szereplők a jelenlétére,[13]
ugyanakkor mondatait ignorálják, tehát a konfliktusban, a cselekmény-szervezésben
nem vesz részt,
hiszen immanens lényege
az események
megfigyelése
és
regisztrálása
(elég
csak a szerzői utasítást idézni
Klió
attribútumaira
vonatkozóan:
„Kellékei:
jegyzettömb,
penna.”)[14].
Ugyanakkor Klió ezen tulajdonságait leszámítva dramaturgiai szempontból
is nagy jelentősége
van, mert Ferenc József
és
Freud (apokrif)
találkozása
a realitás
világában nonszensznek minősül, nem támasztják alá bizonyítékok,
viszont Klió,
reflektálva a fikció fikciós
jellegére
egyértelműen
legitimálja
a darab létét,
amikor ekképp
magyarázza a két
főszereplő
találkozását:
„Végtére
is, ebben a látogatásban nincs semmi rendkívüli.
Ha
én
bejöhetek
ide, aki egy rég
meghalt istennek, Apollónak
vagyok a lánya, doktor Freud Zsigmond is bejöhet
Schratt Katalin mindig oly vendégszerető
házába.
Elvégre
kortársak,
és
egész
közel
laknak egymáshoz. (…)”; „Ez az a drámai pillanat, amikor Freud doktor rájön,
hogy odabent a császár
húzza
a lóbőrt.
De ebben a drámai pillanatban kénytelen
vagyok kijelenteni, hogy Freud doktor az első pillanattól
kezdve tudta, hogy Kissné
nagyságos asszony Schratt Katalin, s hogy barátja természetesen
Ferenc József.”[15]
A reflexió-készség
amúgy
is jellemzője Kliónak,
hiszen tulajdonképpen
azáltal, hogy a szereplők
Kliónak
pusztán a jelenlétét
érzik,
de szavait nem hallják
(a historia est magistra vitae imperatívuszának
tökéletes
figyelmen kívül hagyása),
monológjainak
címzettje szükségszerűen
a közönség
vagy az olvasó.
E ponton pedig újfent egy fontos dramaturgiai funkcióját
érhetjük
tetten, hiszen Klió a metafizikai dimenzió képviseletén
túl, vállalja a rezonőr szerepét
is, aki az író személyes
véleményén
kívül az írónak
(és
így az írásnak) jelenével,
tehát az I.
és
II. világháborút
követő
történelmi
események
és
konzekvenciák ismeretével
rendelkezik, amely visszahat Klió történelemként
való
identifikációs
lehetőségére,
valamint magyarázatot ad a már említett freudi anakronizmusra
is, hiszen Klió olyan entitása a darabnak, aki mintegy
életre
hívja, lehetővé
teszi magát a történetet.
Olyan omnipotens entitása ennek az imagináriusnak, aki lehetőséget
teremt magának az imaginárius
létének,
amely imagináriusban a temporális kauzalitás rendje legitim módon
bomlik fel. A Hubay ábrázolta történelemfelfogás
evidens módon
idézi
meg a német
idealizmus
és
főleg
Hegel történelemfilozófiáját.
Ebben az
értelmezési
horizontban a darab Kliója
a hegeli „világszellemmel” lesz azonos, amely „a történelem
szubsztanciája, az az egy szellem, amelynek természete
mindig egy
és
ugyanaz,
és
amely a világlétezésben
kifejti ezt az ő természetét”.[16]
A hegeli világszellemmel legszorosabb kapcsolatban álló „világtörténeti
egyén”[17]
koncepciója
ugyanakkor igen problematikusan mutatkozik meg a darabban. Még
ha Ferenc József
nyelvileg meg is idézi
a hegeli
értelemben
vett világtörténeti
egyén
eszméjét
(nyelvi
értelem
alatt a megszólalásaiban
alkalmazott többes
szám második személyt
értjük,
ami valamilyen módon
a közösségi
szerepvállalás egy megszólalási
módja),
de cselekvőképtelensége
alkalmatlanná teszi arra, hogy a világtörténelem
alakulását potens módon
befolyásolni tudja.
Felvetődik Freud karaktere, mint aki a hegeli eszmének
igazi megtestesítője lehetne, ugyanakkor a világtörténeti
egyén
koncepciója
azért
nem alkalmazható a karakterre, hiszen ahogy már említettük, Freud az utolsó köteléket
is elvágta az emberi
és
a metafizikai dimenzió között
(éppen
ezért
igen találó
Hubay azon megjegyzése,
miszerint a XX. század
Freud
Álomfejtésével
kezdődött
és
nem csupán a szimbolikus 1900-as kiadási
év
okán), így nem is válhat a szellem céljának
letéteményesévé.
E ponton pedig
élesen
elválik a társadalmi szerepvállalás
kollektív
jellege az egyéni,
morális
viszonyulástól.
A Freud-drámák
egy olyan világot modelleznek, ahol az egyén
moralitása már
közhelyszerűen
leválik
bárminemű
társadalmi dimenzióról,
és
csupán az izolált személy
marad, aki képtelen
közvetett
módon
beleszólni
a társadalom működésébe,
a történelem
alakulásába.
Hubay Miklós
színpadától
egyáltalán nem idegenek a cselekvőképtelen
karakterek, akiket a társadalmi
és
kulturális
determináció,
illetve a történelmi
szituáltság
bénít
meg, ahogyan azt Pomogáts
Béla
összegző
igénnyel
megjegyzi egy 1970-es tanulmányában:
„Éppen ezért
cselekvő hősöket
keres. Abban a társadalmi környezetben,
amelyet rendszerint színpadra állít, azonban nem talál ilyeneket. Hőskultusza
így nosztalgiává válik, s romantikával kell pótolnia
azt, amit a valóságban
hiába keres. Talán innen ered, hogy a modern színpadi technika egy valójában
romantikus alkatú szerző eszköze
lesz.”[18]
Ugyanakkor, míg a hőstelenség
állapotát reprezentáló Hubay-drámák
(pl.
Lear herceg,
Hősök
nélkül,
Tüzet viszek) csupán a XX. század alaptapasztalatának szimptómáját
jelzik, addig a dolgozatban tárgyalt drámák (és
különösen
a Császár
és
analízis)
Freud alakján
keresztül e tapasztalás gyökeréig
hatol
és
mutatja fel a szétesett
világ tudattalanját.
Freud egyedüli megoldása
a
„császáranalízis marad”. A bibliai pretextus parabolisztikus megidézésével
(Dániel
könyve,
2.), az egyértelmű
reláció jelölésével
(Dániel: Freud, Nabukodonozor: Ferenc József)
a császárban már csak tudatosítani képes
a háború
kitörését,
és
előre
vetíteni
a Monarchia széthullását,
illetve a végérvényesen
megváltozott irányát:
„Freud:
»Akkor
eggyé
zúzódék
a vas, cserép,
réz
ezüst
és
arany,
és lőnek,
mint a nyári szérűn
a polyva (…) Az a kő pedig, amely leüté
a bálványképet,
nagy heggyé
lőn,
és
betölté
az egész
földet.«
(…)
Ferenc József:
(…) Csak mondja tovább! Mi lesz még
velem? Tudni akarom.
Freud: (…)
Te vagy a bálványképen
az aranyfej.
– És
utánad más birodalom támad…”[19]
Bibliográfia
Arisztotelész,
Poétika,
ford. Sarkady János, Szeged, Lazi
Könyvkiadó,
2004.
Bécsy
Tamás,
A drámamodellek
és
a mai dráma,
Budapest, Akadémiai
Kiadó,
1974.
Georg Wilhelm Friedrich
Hegel,
Előadások
a világtörténet
filozófiájáról,
ford. Szemere Samu, Budapest, Akadémiai
Kiadó,
1966
Hubay
Miklós,
Apokrif találkozások, Budapest, Elektra Kiadóház,
2006.
Hubay
Miklós–Csillaghy
András, Két
kuruc beszélget.
Freud
és
a pszichoanalízis,
Tekintet 2009/2., 3–22.
Hubay Miklós-emlékkonferencia,
szerk. Bíró
Gergely, Budapest, Magyar Művészeti
Akadémia,
2013.
„Költészet
és
valóság”.
Hubay Miklóssal
Tüzet viszek című
tragédiájáról
Kabdebó Lóránt
beszélget,
Életünk,
1980/3., 275–281.
Pomogáts
Béla,
Hubay Miklós
színpada,
Alföld,
1970/1., 63–68.
[1]
A szövegek,
illetve az idézetek
az alábbi kiadásból
származnak: Hubay Miklós,
Apokrif találkozások, Budapest, Elektra Kiadóház,
2006.
[2]
A terjedelmi korlátok miatt nem elemezzük külön
a
Freud
– Az álomfejtő álma
című darabot, hiszen mint azt bizonyítani igyekszünk majd, különösebb
változtatás nélkül
mindkét
szöveg
esetén
egyaránt használható a kifejtett
értelmezési
horizont. Így a dolgozatban a Császár
és
analízis
dráma szoros olvasatába integráljuk a másik
Freud-dráma
egy-egy vonatkozó értelmezését.
[3]
Vö.
A Freud-drámákhoz
= Hubay, I. m.,
512–524.
[4]
„Költészet
és
valóság”.
Hubay Miklóssal
Tüzet viszek című
tragédiájáról
Kabdebó Lóránt
beszélget,
Életünk,
1980/3., 275.
[5]
Vö.
Vilcsek Béla,
Hubay Miklós
drámaírói
életműve.
A Hubay-drámák
hármas
vonulata
= Hubay Miklós-emlékkonferencia,
szerk. Bíró
Gergely, Budapest, Magyar Művészeti
Akadémia,
2013, 7–30.
[6]
Hubay, I. m., 210.
[7]
A császári udvar ezen elhallgatásra
épülő,
látszat-tökéletességét
példázza
remekül a „Meyerlingben” történtek,
illetve a történések
elhallgatása. A darab külön
értéke
abban (is) áll, ahogy a „Meyerlinget” olyan szimbólummá
alakítja, amelyet még
maga Klió,
a történelem
múzsája (akiről a dolgozat további részében
külön
említést
teszünk) sem tud felfejteni, hiszen nincs birtokában a történteknek
(Vö.
„[…]
Klió:
Önök
most azt hiszik, hogy
én
elmondom, mi történt
Meyerlingben. Sajnos, Klió tájékozottságának
is megvannak a határai. Látják, a tanúk hallgatnak, a dokumentumok pedig
– véletlen
tűzesetek következtében
– elégtek.”
Uo., 205.) A darabban úgy fonódik
össze
Meyerling Ferenc Józseffel
ebben a szimbolikus rendszerben, ahogyan a realitásban az I. világháború
fonódott
össze
a császár alakjával
– a darabban reprezentált
fikció–realitás
oppozíciót
a Klióra
vonatkozó szakaszban még
értelmezzük.
[8]
Vö.
„(…)
Freud:
Ezért
mertem venni a bátorságot, hogy megkérjem
a császárt… /
Schratt:
(belevág)
Jaj, tudja-e, hogy micsoda vétség
az etikett ellen: bejelentés
nélkül
kérni
tőle
valamit! Őt nem lehet csak úgy ukmukfukk döntés
elé
állítani. /
Freud:
A kérés
fontosabb, hogysem az etikettre tekintettel lennék…
Arra akartam kérni
(…),
hogy vigyázzon, nehogy világháború
kerekedjék
ebből.”
Uo., 213–214.
[9]
Ahogyan azt a darab Második részében
Freud maga is megállapítja: „Nem fogok meglepődni. Ahány bécsi,
annyi beteljesítetlen vágy. Ezt
én
csak tudhatom, aki analizáltam
őket.” Uo., 236. Ez a motívum
a
Freud
– Az álomfejtő álma
című szövegadott
pontján is, mikor a Bécset
az Anschluss okán
éppen
elhagyni készülő,
idős
Freud nővérei
Palua
és
Adolphine az alábbi
dialógusban
magyarázzák
a kialakult helyzetet: „Adolphine:
Te tudtad, hogy mi lakik bennük?
Tudtad? /
Paula:
Ilyet kérdezni
egy Sigmund Freudtól?
A bécsiek
sorban lefeküdtek neki oda a díványra
és
elsuttogták, hogy mi lakik bennük. Azt a sok perverziót,
azt a sok aberrációt
(…).”
Freud
– Az álomfejtő álma
= Uo., 276.
[10]
Hubay Miklós–Csillaghy
András, Két
kuruc beszélget.
Freud
és
a pszichoanalízis,
Tekintet 2009/2., 19. A teljes beszélgetés
szövegkiadása:
Csillaghy András–Hubay
Miklós,
Két
kuruc beszélget,
Budapest, Napkút
Kiadó,
2003.
[11]
Vö.
„Freud:
Magamat vizsgálva
– önelemzésre
nagyon kevés
tehetségem
van
–, rá kellett jönnöm,
hogy vannak olyan
ösztöneink
is, amelyeket nem tudunk visszavezetni a szexuális emlékeinkre…
Az a háborús pszichózis,
amely az utcán terjengeni kezd (…) megerősítik ezt a hipotézist.
Maga is mondotta, hogy ez a sok monoton zene felébreszt
valamit a lelkekben, amely már majdnem halálvágy.
Itt van tehát
ez is, a romantika kelléktárából!
Az
önpusztítás
nosztalgiája… Az a jóleső,
kába
lényszerképzet,
hogy jön
valami,
és
aztán bukni fogunk… zuhanni.”
Hubay, I. m., 231.
[12]
Vö.
„A kétszintes
dráma a feltételezett
két
világszint egybenlevőségét
mutatja. Az isteni, túlvilági szint az evilágit meghatározót.”
Bécsy
Tamás,
A drámamodellek
és
a mai dráma,
Budapest, Akadémiai
Kiadó,
1974, 218.
[13]
Vö.
„Susanna:
Hi! Hát ez már megint beröpült!...
Huss! Huss / Klió,
mint valami falhoz tapadó
fehér
denevér
csak néz
szembe velük, de nem mozdul (…)”; „Freud:
(…)
És
az a hölgy,
aki – ha jól
látom, kórházi
ingben – ott monologizál?
/
Schratt:
Nagyon röstellem…
Néha
berepül.
Történelmi
időkben. De hogy most mit akar?... Azt hiszem, a császár szvitjéhez
tartozik. Egy múzsa. Nagyon zavarja? (…)” Uo., 180; 190.
[14]
Uo., 177. Ezzel kapcsolatban azonban még
megemlíthető
Arisztotelész
költő–történetíró
dichotómiájára
vonatkozóan:
„(…) az egyik megtörtént
eseményeket
mond el, a másik pedig olyanakat, amelyek megtörténhetnének.”
Arisztotelész,
Poétika,
ford. Sarkady János,
Szeged, Lazi Könyvkiadó,
2004, 24. A Hubay által reprezentált
Klió,
attribútumait
tekintve egyértelműen
kijátssza
az arisztotelészi
definíciót,
hiszen egyaránt regisztrál
és
alkot a darab folyamán.
[15]
Uo., 187; 189.
[16]
Georg Wilhelm Friedrich
Hegel,
Előadások
a világtörténet
filozófiájáról,
ford. Szemere Samu,
Budapest, Akadémiai
Kiadó,
1966, 18. (Kiemelés
az eredetiben – N. B. P.)
[17]
Vö.
„Mármost a nagy világtörténeti
egyének
azok, akik az ilyen magasabb általánost megragadják
és céljukká
teszik; megvalósítják
azt a célt,
amely megfelel a szellem magasabb fogalmának. Ennyiben héroszoknak
lehet őket nevezni. Céljaikat
és
hivatásukat nem a dolgok nyugalmas, elrendezett rendszeréből,
megszentelt folyásából
veszik.” Uo., 70. (Kiemelés
az eredetiben – N. B. P.)
[18]
Pomogáts Béla,
Hubay Miklós
színpada,
Alföld,
1970/1., 63.
[19]
Hubay, I. m., 261.
,