Nagy Balázs Péter:

Hubay Miklós Freud-drámáinak morális és társadalmi aspektusai

 

Dolgozatunk fő célja, hogy a Hubay-életmű két, egymást föltételező és kiegészítő darabját (Császár és analízis; Freud – Az álomfejtő álma)[1] egységes keretfeltételek között elemezzük, valamint, hogy olyan, mindkét drámára alkalmazható értelmezési lehetőséget vázoljunk fel, amely mélyebb értelemben bizonyítani képes összetartozásukat.[2] Hiszen filológiai, biográfiai adatokkal jól magyarázható a két szöveg közössége,[3] hasonlóan a Tüzet viszek című tragédiához, amelyet Hubay Miklós két változatban írt meg, ezzel két szuverén szöveget alkotva, melyet egy interjújában így indokolt: „Nyilván az igény, a tökéletesség igénye; és mivel a tökéletesség elérhetetlen, tehát nem csoda, hogy az ember többször is nekirugaszkodik, ha már be van oltva ezzel az igénnyel.”[4] Ugyanakkor a Freud-drámákkal kapcsolatban nem tűnik ilyen egyszerűnek a kérdés, hiszen nem egy téma kétfajta megvalósításáról, hanem mintegy a Császár és analízis „folytatásával”, tovább írásával áll szemben az olvasó.

A teljes, lezárt életmű ismeretében Vilcsek Béla egy 2013-as tanulmánya a Hubay-drámák három vonulatát, „eszméjét” határozta meg: a klasszikus modern, az abszurd és abszurdoid, illetve a modern történelmi–társadalmi drámáét.[5] A dolgozatunk témájául választott darabok ez utóbbi vonulathoz tartoznak, amelyek a világtörténelem tragikus eseményeit tematizálják és mutatják fel a társadalmi szerepvállalásban rejlő egyéni felelősség problematikáját. A drámák morális aspektusát egyértelműen Dr. Freud Zsigmond karakterében érhetjük tetten, hiszen a szenilis, demens öregúrként reprezentált Ferenc József a dráma imagináriusát nem befolyásoló, impotens személy, akivel a történelem csupán megtörténik, még ha a történelem fanyar humora történelmi személlyé tette is. Ezzel szemben Freud a dráma egészében olyan karakterként jelenik meg, mint akiben valós igény lelhető fel a társadalmi felelősségvállalásra, illetve aki valóban érzi a történelmi szituáció (az Első rész második felében Ferenc József maga is értesül a szarajevói merényletről) baljós jellegét és a kutatásai során felismert halálösztön alapján, valamint az emberi lélek ismeretében joggal tart a háborútól, amelyet a lehetőségeihez mérten próbál tudatni a császárral, még akkor is, ha az Első rész végén az etikettre hivatkozva Schratt Katalin elutasítja, hogy a hivatali utat megkerülve Freud kéréssel forduljon a császárhoz:

 

„(…) Freud: Szeretnék felségedtől alázattal kérni valamit…

Schratt: (nagyon kedvesen, mert ezt muszáj megmondania, ha mégoly kínos is) Nem, nem, nem – mi a világért sem kérhetünk semmit őfelségétől. Csak hivatalos audiencián. Ott is egy héttel előbb, írásban benyújtva… Majd benyújtjuk, kedves doktor.”[6]

 

Jól látszik, hogy Freud a darab e pontján csupán érzi a rá háruló felelősséget, de az a bürokratikus, udvari etikett, az a fajta normarendszer,[7] amely a Habsburgok mindennapjait determinálja,[8] még lefegyverzi őt, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában van a bécsiek (és így metonimikus kapcsolódással a Habsburgok) lelki mechanizmusával, habitusával, illetve a regresszióra való hajlamával.[9] A pszichológia terén elért eredményei a XX. század már-már mitikus, tragikus hősévé teszik Freudot, akinek „hübrisze” végeredményben abban áll, hogy az emberi lélek addig szinte kizárólag metafizikai módszerekkel történő elemzését az emberi kognícióval be- és felfogható materiális, tudományos szintre helyezte, tehát az emberi lélek metafizikai dimenzióhoz való kötöttségének utolsó szálát is elvágta. E tragikus hős attitűdre maga Hubay is felhívta a figyelmet Csillaghy Andrással való beszélgetésében, és egyben fontos alapot adott Freud-drámáinak értelmezési lehetőségéről:

 

„No, most ez az ember, Freud, akit a rákbetegségben megpróbál egy személyes szenvedés is, a 20. század nagy tragikus hősének tűnik, a maga nagyságában és zuhanásában, szellemének kivételes világosságában. Ha én ezt az embert olyan helyzetbe hozom egy tragédiában, hogy személyes ügyévé válik a világháború kitörése, és esetleg segíthetne megakadályozni, akkor méltó drámát írhatok róla.

Itt jutott eszembe ellenfiguraként Ferenc József. Hiszen a világháború kitörésében jelentős szerepe volt a császárnak, ennek az agg gagának (aki csaknem olyan korú volt akkoriban, mint én most). (…) Ha ott ül Bécsben egy vén idióta, fiatal korában feltehetően szadista is – minden erre vall, gondoljunk az 1848–49-es szabadságharc utáni esztelen megtorlásokra, az aradi tizenhármakra –, mi volna, ha egy apokrif találkozásban összehoznám őket.”[10]

 

Freud az I. világháború konzekvenciáit levonva alkotja meg a halálösztönnel kapcsolatos nézeteit (A halálösztön és az életösztönök című esszéje 1920-ban jelent meg először), amelyek alapvetően határozták meg későbbi gondolkodását, valamint irányították figyelmét az emberi közösségek nagyobb struktúráinak elemzésére, a családra, a társadalomra, tehát magára a kultúrára. A Császár és analízis szövegének érdekessége, hogy Freud karaktere az imaginárius pontosan meghatározható idejében (1914. júniusában) már teljes gondolatrendszerének birtokában fejti ki nézeteit, illetve érvel például Schratt Katalinnal szemben amellett, hogy a szexuális ösztönök mellett a halálösztön is egyértelmű mozgatórugója az emberiségnek.[11] Ezt az elsőre anakronizmusnak tűnő ellentétet a szöveg egy másik karakterének, Kliónak, a történelem múzsájának folyamatos jelenléte oldja fel.

A Múzsa jelenléte a drámában megteremti egy kétdimenziós (fizikai–metafizikai) világ illúzióját, amelyben a Bécsy Tamás-féle tipológia kétszintes dráma koncepciójának alapvonásai érhetők tetten.[12] Klió karaktere, többek között azért is igen izgalmas, és tarthat számot a mélyebb értelmezésre, hiszen önmagában nem kizárólag mint a történelem-írás antik múzsája reprezentálódik, hanem – áttételesen – magának a történelemnek mint eszmének a metaforájaként is. A karakter megnyilvánulásait egyértelműen a közönségnek szánja, ezt nem csupán az aposztrophé alakzata jelzi, hanem az is, hogy a darabban több helyen reflektálnak a szereplők a jelenlétére,[13] ugyanakkor mondatait ignorálják, tehát a konfliktusban, a cselekmény-szervezésben nem vesz részt, hiszen immanens lényege az események megfigyelése és regisztrálása (elég csak a szerzői utasítást idézni Klió attribútumaira vonatkozóan: Kellékei: jegyzettömb, penna.”)[14]. Ugyanakkor Klió ezen tulajdonságait leszámítva dramaturgiai szempontból is nagy jelentősége van, mert Ferenc József és Freud (apokrif) találkozása a realitás világában nonszensznek minősül, nem támasztják alá bizonyítékok, viszont Klió, reflektálva a fikció fikciós jellegére egyértelműen legitimálja a darab létét, amikor ekképp magyarázza a két főszereplő találkozását:

 

„Végtére is, ebben a látogatásban nincs semmi rendkívüli. Ha én bejöhetek ide, aki egy rég meghalt istennek, Apollónak vagyok a lánya, doktor Freud Zsigmond is bejöhet Schratt Katalin mindig oly vendégszerető házába. Elvégre kortársak, és egész közel laknak egymáshoz. (…)”; „Ez az a drámai pillanat, amikor Freud doktor rájön, hogy odabent a császár húzza a lóbőrt. De ebben a drámai pillanatban kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Freud doktor az első pillanattól kezdve tudta, hogy Kissné nagyságos asszony Schratt Katalin, s hogy barátja természetesen Ferenc József.”[15]

 

A reflexió-készség amúgy is jellemzője Kliónak, hiszen tulajdonképpen azáltal, hogy a szereplők Kliónak pusztán a jelenlétét érzik, de szavait nem hallják (a historia est magistra vitae imperatívuszának tökéletes figyelmen kívül hagyása), monológjainak címzettje szükségszerűen a közönség vagy az olvasó.

E ponton pedig újfent egy fontos dramaturgiai funkcióját érhetjük tetten, hiszen Klió a metafizikai dimenzió képviseletén túl, vállalja a rezonőr szerepét is, aki az író személyes véleményén kívül az írónak (és így az írásnak) jelenével, tehát az I. és II. világháborút követő történelmi események és konzekvenciák ismeretével rendelkezik, amely visszahat Klió történelemként való identifikációs lehetőségére, valamint magyarázatot ad a már említett freudi anakronizmusra  is, hiszen Klió olyan entitása a darabnak, aki mintegy életre hívja, lehetővé teszi magát a történetet. Olyan omnipotens entitása ennek az imagináriusnak, aki lehetőséget teremt magának az imaginárius létének, amely imagináriusban a temporális kauzalitás rendje legitim módon bomlik fel. A Hubay ábrázolta történelemfelfogás evidens módon idézi meg a német idealizmus és főleg Hegel történelemfilozófiáját. Ebben az értelmezési horizontban a darab Kliója a hegeli „világszellemmel” lesz azonos, amely „a történelem szubsztanciája, az az egy szellem, amelynek természete mindig egy és ugyanaz, és amely a világlétezésben kifejti ezt az ő természetét”.[16] A hegeli világszellemmel legszorosabb kapcsolatban álló „világtörténeti egyén”[17] koncepciója ugyanakkor igen problematikusan mutatkozik meg a darabban. Még ha Ferenc József nyelvileg meg is idézi a hegeli értelemben vett világtörténeti egyén eszméjét (nyelvi értelem alatt a megszólalásaiban alkalmazott többes szám második személyt értjük, ami valamilyen módon a közösségi szerepvállalás egy megszólalási módja), de cselekvőképtelensége alkalmatlanná teszi arra, hogy a világtörténelem alakulását potens módon befolyásolni tudja.

Felvetődik Freud karaktere, mint aki a hegeli eszmének igazi megtestesítője lehetne, ugyanakkor a világtörténeti egyén koncepciója azért nem alkalmazható a karakterre, hiszen ahogy már említettük, Freud az utolsó köteléket is elvágta az emberi és a metafizikai dimenzió között (éppen ezért igen találó Hubay azon megjegyzése, miszerint a XX. század Freud Álomfejtésével kezdődött és nem csupán a szimbolikus 1900-as kiadási év okán), így nem is válhat a szellem céljának letéteményesévé. E ponton pedig élesen elválik a társadalmi szerepvállalás kollektív jellege az egyéni, morális viszonyulástól. A Freud-drámák egy olyan világot modelleznek, ahol az egyén moralitása már közhelyszerűen leválik bárminemű társadalmi dimenzióról, és csupán az izolált személy marad, aki képtelen közvetett módon beleszólni a társadalom működésébe, a történelem alakulásába.

Hubay Miklós színpadától egyáltalán nem idegenek a cselekvőképtelen karakterek, akiket a társadalmi és kulturális determináció, illetve a történelmi szituáltság bénít meg, ahogyan azt Pomogáts Béla összegző igénnyel megjegyzi egy 1970-es tanulmányában:

 

„Éppen ezért cselekvő hősöket keres. Abban a társadalmi környezetben, amelyet rendszerint színpadra állít, azonban nem talál ilyeneket. Hőskultusza így nosztalgiává válik, s romantikával kell pótolnia azt, amit a valóságban hiába keres. Talán innen ered, hogy a modern színpadi technika egy valójában romantikus alkatú szerző eszköze lesz.”[18]

 

Ugyanakkor, míg a hőstelenség állapotát reprezentáló Hubay-drámák (pl. Lear herceg, Hősök nélkül, Tüzet viszek) csupán a XX. század alaptapasztalatának szimptómáját jelzik, addig a dolgozatban tárgyalt drámák (és különösen a Császár és analízis) Freud alakján keresztül e tapasztalás gyökeréig hatol és mutatja fel a szétesett világ tudattalanját.

Freud egyedüli megoldása a „császáranalízis marad”. A bibliai pretextus parabolisztikus megidézésével (Dániel könyve, 2.), az egyértelmű reláció jelölésével (Dániel: Freud, Nabukodonozor: Ferenc József) a császárban már csak tudatosítani képes a háború kitörését, és előre vetíteni a Monarchia széthullását, illetve a végérvényesen megváltozott irányát:

Freud: »Akkor eggyé zúzódék a vas, cserép, réz ezüst és arany, és lőnek, mint a nyári szérűn a polyva (…) Az a kő pedig, amely leüté a bálványképet, nagy heggyé lőn, és betölté az egész földet.« (…)

Ferenc József: (…) Csak mondja tovább! Mi lesz még velem? Tudni akarom.

Freud: (…) Te vagy a bálványképen az aranyfej. – És utánad más birodalom támad…”[19]

 

 

Bibliográfia

Arisztotelész, Poétika, ford. Sarkady János, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2004.

Bécsy Tamás, A drámamodellek és a mai dráma, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.

Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Előadások a világtörténet filozófiájáról, ford. Szemere Samu, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966

Hubay Miklós, Apokrif találkozások, Budapest, Elektra Kiadóház, 2006.

Hubay Miklós–Csillaghy András, Két kuruc beszélget. Freud és a pszichoanalízis, Tekintet 2009/2., 3–22.

Hubay Miklós-emlékkonferencia, szerk. Bíró Gergely, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013.

„Költészet és valóság”. Hubay Miklóssal Tüzet viszek című tragédiájáról Kabdebó Lóránt beszélget, Életünk, 1980/3., 275–281.

Pomogáts Béla, Hubay Miklós színpada, Alföld, 1970/1., 63–68.



[1] A szövegek, illetve az idézetek az alábbi kiadásból származnak: Hubay Miklós, Apokrif találkozások, Budapest, Elektra Kiadóház, 2006.

[2] A terjedelmi korlátok miatt nem elemezzük külön a Freud – Az álomfejtő álma című darabot, hiszen mint azt bizonyítani igyekszünk majd, különösebb változtatás nélkül mindkét szöveg esetén egyaránt használható a kifejtett értelmezési horizont. Így a dolgozatban a Császár és analízis dráma szoros olvasatába integráljuk a másik Freud-dráma egy-egy vonatkozó értelmezését.

[3] Vö. A Freud-drámákhoz = Hubay, I. m., 512–524.

[4] „Költészet és valóság”. Hubay Miklóssal Tüzet viszek című tragédiájáról Kabdebó Lóránt beszélget, Életünk, 1980/3., 275.

[5] Vö. Vilcsek Béla, Hubay Miklós drámaírói életműve. A Hubay-drámák hármas vonulata = Hubay Miklós-emlékkonferencia, szerk. Bíró Gergely, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013, 7–30.

[6] Hubay, I. m., 210.

[7] A császári udvar ezen elhallgatásra épülő, látszat-tökéletességét példázza remekül a „Meyerlingben” történtek, illetve a történések elhallgatása. A darab külön értéke abban (is) áll, ahogy a „Meyerlinget” olyan szimbólummá alakítja, amelyet még maga Klió, a történelem múzsája (akiről a dolgozat további részében külön említést teszünk) sem tud felfejteni, hiszen nincs birtokában a történteknek (Vö. „[] Klió: Önök most azt hiszik, hogy én elmondom, mi történt Meyerlingben. Sajnos, Klió tájékozottságának is megvannak a határai. Látják, a tanúk hallgatnak, a dokumentumok pedig – véletlen tűzesetek következtében – elégtek.” Uo., 205.) A darabban úgy fonódik össze Meyerling Ferenc Józseffel ebben a szimbolikus rendszerben, ahogyan a realitásban az I. világháború fonódott össze a császár alakjával – a darabban reprezentált fikció–realitás oppozíciót a Klióra vonatkozó szakaszban még értelmezzük.

[8] Vö. „(…) Freud: Ezért mertem venni a bátorságot, hogy megkérjem a császárt… / Schratt: (belevág) Jaj, tudja-e, hogy micsoda vétség az etikett ellen: bejelentés nélkül kérni tőle valamit! Őt nem lehet csak úgy ukmukfukk döntés elé állítani. / Freud: A kérés fontosabb, hogysem az etikettre tekintettel lennék… Arra akartam kérni (…), hogy vigyázzon, nehogy világháború kerekedjék ebből.Uo., 213–214.

[9] Ahogyan azt a darab Második részében Freud maga is megállapítja: „Nem fogok meglepődni. Ahány bécsi, annyi beteljesítetlen vágy. Ezt én csak tudhatom, aki analizáltam őket.” Uo., 236. Ez a motívum a Freud – Az álomfejtő álma című szövegadott pontján is, mikor a Bécset az Anschluss okán éppen elhagyni készülő, idős Freud nővérei Palua és Adolphine az alábbi dialógusban magyarázzák a kialakult helyzetet: „Adolphine: Te tudtad, hogy mi lakik bennük? Tudtad? / Paula: Ilyet kérdezni egy Sigmund Freudtól? A bécsiek sorban lefeküdtek neki oda a díványra és elsuttogták, hogy mi lakik bennük. Azt a sok perverziót, azt a sok aberrációt (…).” Freud – Az álomfejtő álma = Uo., 276.

[10] Hubay Miklós–Csillaghy András, Két kuruc beszélget. Freud és a pszichoanalízis, Tekintet 2009/2., 19. A teljes beszélgetés szövegkiadása: Csillaghy András–Hubay Miklós, Két kuruc beszélget, Budapest, Napkút Kiadó, 2003.

[11] Vö. „Freud: Magamat vizsgálva – önelemzésre nagyon kevés tehetségem van –, rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan ösztöneink is, amelyeket nem tudunk visszavezetni a szexuális emlékeinkre… Az a háborús pszichózis, amely az utcán terjengeni kezd (…) megerősítik ezt a hipotézist. Maga is mondotta, hogy ez a sok monoton zene felébreszt valamit a lelkekben, amely már majdnem halálvágy. Itt van tehát ez is, a romantika kelléktárából! Az önpusztítás nosztalgiája… Az a jóleső, kába lényszerképzet, hogy jön valami, és aztán bukni fogunk… zuhanni.” Hubay, I. m., 231.

[12] Vö. „A kétszintes dráma a feltételezett két világszint egybenlevőségét mutatja. Az isteni, túlvilági szint az evilágit meghatározót.” Bécsy Tamás, A drámamodellek és a mai dráma, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974, 218.

[13] Vö. „Susanna: Hi! Hát ez már megint berölt!... Huss! Huss / Klió, mint valami falhoz tapadó fehér denevér csak néz szembe velük, de nem mozdul (…)”; „Freud: (…) És az a hölgy, aki – ha jól látom, kórházi ingben – ott monologizál? / Schratt: Nagyon röstellem… Néha berepül. Történelmi időkben. De hogy most mit akar?... Azt hiszem, a császár szvitjéhez tartozik. Egy múzsa. Nagyon zavarja? (…)” Uo., 180; 190.

[14] Uo., 177. Ezzel kapcsolatban azonban még megemlíthető Arisztotelész költő–történetíró dichotómiájára vonatkozóan: „(…) az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanakat, amelyek megtörténhetnének.” Arisztotelész, Poétika, ford. Sarkady János, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2004, 24. A Hubay által reprezentált Klió, attribútumait tekintve egyértelműen kijátssza az arisztotelészi definíciót, hiszen egyaránt regisztrál és alkot a darab folyamán.

[15] Uo., 187; 189.

[16] Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Előadások a világtörténet filozófiájáról, ford. Szemere Samu, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966, 18. (Kiemelés az eredetiben – N. B. P.)

[17] Vö. „Mármost a nagy világtörténeti egyének azok, akik az ilyen magasabb általánost megragadják és céljukká teszik; megvalósítják azt a célt, amely megfelel a szellem magasabb fogalmának. Ennyiben héroszoknak lehet őket nevezni. Céljaikat és hivatásukat nem a dolgok nyugalmas, elrendezett rendszeréből, megszentelt folyásából veszik.” Uo., 70. (Kiemelés az eredetiben – N. B. P.)

[18] Pomogáts Béla, Hubay Miklós színpada, Alföld, 1970/1., 63.

[19] Hubay, I. m., 261.

 

 

 

,

 

vissza az előző oldalra