Kántor Péter

Régi tüzek lüktető parazsa, avagy talán lakható mégis ez a világ?

Hubay Miklós Tüzet viszek című drámájáról

Vannak olyan művészeti alkotások, melyekre az utókor ráragaszt egy jelzőt: egyetlen képhez, hangulathoz vagy személyhez köti csupán, ám ha a figyelmes szemlélő közelebbről megnézi, és lefújja róla az előítéletek porát, láthatja, hogy a mű messze túlmutat a ráragadt minősítéseken. Ilyen alkotás Hubay Miklós Tüzet viszek című drámája, melyet az utókor leginkább „Soós Imre-darab”-ként ismer, és úgy könyveli el, mint a legendás színész élettragédiájának művészi lenyomatát. Ám ha újraolvassuk a művet, láthatjuk, hogy az nem csupán kultúrtörténeti szempontból izgalmas, hiszen olyan, ma is friss kérdések feszülnek benne, mint a művészsors problémái, a szerelem definíció képlékenysége, az öngyilkosság és önpusztítás tragédiái, a nagyvárosi elidegenedés vagy a kitörés lehetőségei.

Hubay darabját 1970 áprilisában mutatta be a kaposvári Csiky Gergely Színház, Laczkó Mihály rendezésében, Csikos Gáborral, Tímár Évával, Koltai Róberttel és Nagy Annával a főbb szerepekben^[1]. A szerző visszaemlékezése szerint „a darabot, kaposvári bemutatóján, a közönség jól fogadta. Minden eddigi darabom közt talán a legjobban. A kritikusok többsége: kevésbé jól”.^[2]  Már ekkor is megtörtént a Soós Imre-történetre „szűkítés”, mellyel kapcsolatban az 1971-es szerzői előszó elsőként azt jegyzi le, hogy a darabnak a színész konkrét tragédiájához nincs köze, hiszen „a színpadomon az én képzeletem szülöttei mozognak, és nem másoltam őket élő vagy holt alakokról”. ^[3] A hatást csupán annyiban ismeri el, hogy azokra az élet és a történelem által felvetett „nagy” kérdésekre keresi a választ, melyeket legélesebben éppen a Soós Imre-eset vetett fel. A talány izgatta leginkább alkotói fantáziáját: a Széchenyi István-i, a Teleki László-i, a József Attila- és persze a Soós Imre-féle „feladvány”: „találjátok ki, mi vitt engem ide!”. Motivációként nevezi meg azt is, hogy a tragédia „a mélyről jött tehetség feltűnése és ellobbanása” és az emlékektől terhes, nagyvárosi látszatkultúra mögött is a győzelemről szóljon, a szerelem győzelmét mutassa be. A papagájrikácsoláson, azaz az értetlen és szenzációhajhász környezeten túllendülő érzelem és a minden józansággal szembemenő összetartozás győzelmét. „Tűzben, halálban – de győzelmet. Kétségbeesésből született győzelmet – de győzelmet.”^[4] 

A darab persze – az alkotói szándék ismerete ellenére is – befogadható „csupán” a legendás színész tragédiájáról szóló mementóként, és beilleszthető abba a sorba, melyben József Attiláról, Juhász Gyuláról, Somlayról, Latinovitsról, Domján Editről vagy Szécsi Pálról emlékezik meg a szerző, és amelyben az öngyilkosság kérdésköre is erőteljesen jelen van. Ezen művek arra a legendára építenek, melyet az ismertségen túl a halál önkezű irányításának misztikuma is fokoz, és amely ráerősít az Ady-féle „magyar Messiás”-definícióra: „Sósabbak itt a könnyek / S a fájdalmak is mások. / Ezerszer Messiások/ A magyar Messiások./ Ezerszer is meghalnak / S üdve nincs a keresztnek, / Mert semmit se tehettek / Óh, semmit se tehettek.”^[5] A Hubay-darab is beírta magát a „magyar Messiás”-művek klasszikusai közé, de a jelenkor olvasójának komplexebb kérdéseket is feltesz főszereplőjének legendájánál.

Az Illés szekerén eltűnő, „tüzes, gyors szívű” művészeket idézi a cím is, mely egy népdalból való, és egy gyermekjáték szövege: „Tüzet viszek, ne lássátok, / Ha látjátok, se mondjátok.”^[6] A tűzvarázs emlékét felidéző, a hallgatás parancsát is tartalmazó szövegen maga a szerző is elgondolkodik az előszóban, rámutatva, hogy a lopva vitt tűzből békés családi tűzhely éppúgy lehet, mint égő város, égő emberekkel. A tűz metafora egyszerre a pusztulásnak, a múlt felégetésének és az újrakezdés lehetőségének a jelképe, mely a népdallal együtt a művészsors kétarcúságát: a rejtőzés és a teljes önfeltárás totális kontrasztját is mutatja. A főszereplő Máté mondja: „…én is viszem a tüzet a nyakamban, azzal futok én is, és azt már nem tudom soha, de soha lerázni magamról…”^[7], vagyis a kiválasztottság, a megjelöltség tüze egyszerre felelősség és tragikus teher is. A cím sokrétűségét mutatja, hogy még az egyik legfontosabb kérdésre, az öngyilkosság okára is válaszolhat, hiszen a gyermekkorból hozott borzalmas emlékképek „tüzei” (az édesanyákhoz kötődő emlékek: Évánál, amint „füstszag és égett szag” felé lökdösik búcsúzó anyját, Máténál az ispán által felgyújtott, szalmát lopó anya) a főszereplők által is elfogadott halálokok. A darab végi tűz képe mintegy keretbe zárja a címmel együtt a művet.

A Tüzet viszek műfaját és szerkezetét a szerző a következőképpen jelöli meg: „Tragédia két részben, közjátékkal”. A tragédia értékvesztesége a főszereplők halála mellett a nemes törekvések, a falu romlatlanságából hozott tiszta értékek pusztulását is mutatja. A két rész közé beékelődő „Közjáték” időbeli ugrást eredményez, elemzi a csak a második részben bekövetkező tragédiát, és lehetőséget ad arra, hogy a szellemként visszatérő Éva és Máté „kihallgassa” a róluk beszélgetőket, s hogy öngyilkosságukat utólag értékeljék: „Be kellett bizonyítanunk, hogy egymásnak valók vagyunk. Az életben ezt nem sikerült bebizonyítani.”^[8] A szerkezeti sajátosság megtöri a linearitást, áthúzza a csattanóra kiélezettséget, és a második részben még erősebb (és már nem csupán a cselekményre koncentráló) figyelmet vár el az okokat kutató befogadótól.

A darab több ponton rokonítható a drámairodalom klasszikusaival. A görög sorstragédiákra jellemző sűrített cselekmény és értékközpontúság a Tüzet viszekben is megfigyelhető. A sorstragédiákra építő analitikus dráma összetevői: a lényegi konfliktusok első felvonás „elé” szerkesztése, ezek folyamatos analízise, illetve az ebből következő retrospektív szerkesztésmód szintén jellemzői a drámának. Az élethazugság problémaköre is az Ibseni drámatípushoz közelíti a Hubay-művet. Mind a szerelmesek halála, mind a szerelem legfőbb értékként való mutatása a Rómeó és Júliát idézi, bár más „háttérrel”, de itt is a környezet értetlensége okozza a tragédiát. A szerelemfelfogás azon definíciója, miszerint annak szenvedélye csupán egy betegség tünete, Madách Tragédiájának falanszterére asszociáltat. Ádám és Lucifer párbeszédeit juttatja az olvasó eszébe Máté és Valér azon dialógusa, melyben a festő a reménytelen és a fiatalok miatti féltékenységgel telített jövőt mutatja a színésznek. (A párhuzamara ráerősít, hogy a beszélgetés egy pontján Máté Lucifernek nevezi Valért.) A fizikusok szanatóriumát idézi mindaz, amit megtudunk a klinikáról, ahol Máté megismerkedett a doktornővel. Csakúgy, mint Dürrenmattnál, itt is valamiféle álvalóság lebeg, ott Einstein és Newton, itt Munkácsy és Rómeó szaladgál a falak között.

Örök érvényű kérdéseket feszegető mivolta miatt is beállítható a darab a világirodalom klasszikusai mellé. Nagy erénye, hogy ezeket a problémaköröket nemcsak felületesen érinti, hanem a „nagy” kérdésekre próbál válaszokat is találni. Központi téma a szerelem, melyre többféle definíciót is találunk a darabban. A fentebb már említett „tünet” mellett megváltásként, gyermeki zsarolásként, kiteljesedésként vagy akár „receptként” is találkozhatunk a meghatározásával. A szerelem egyben egy kísérlet is: próba arra, hogy segítségével „talán lakható mégis ez a világ”^[9]. „Aki szerelmes, fel akar törni, nem hagyja el magát. Az olyan, mint a hivatás”^[10] – mondja Máté, rámutatva a szerelem „mozgásban” tartó erejére. A szerelem egy eleve elrendelt, ősi egység megvalósulása, ahogy a Hubay-előszóban is olvashatjuk: már a Platón által idézett régi görög mesében is egymást kereste a kettévágott két fél, férfi és nő, akik valaha egyetlen lényként léteztek. A külső szemlélő számára két ember szerelme mindig titok: „egy harmadik ember nem tudhatja, hogy két szeretőben mit készül megvalósítani a természet, a történelem vagy az isten”^[11]. A szerelem végső definíciója a győzelem: az emberi kicsinyesség, az irigység, a „homályos ügyek” és végső soron a halál fölötti győzelem. Ez utóbbit erősíti a természet törvényein való felülemelkedés, a szerelmesek halálból való visszatérése is. A Közjáték végén – mely időrendi értelemben a darab vége is – Máté életük értelmének nevezi az összetartozás halállal való bizonyítását. Éva bizonytalan záró kérdéseire („Sikerült bebizonyítanunk?”, „Most már elhiszik?”, „Érdemes volt?”) Máté mosolygása válaszol szavak nélkül, mégis biztos feleletet adva.

A szerelem mellett szintén központi kérdés a műben a művészsors, a művészet definíció, a művészként való élet lehetőségei és lehetetlensége. Máté és Margit érzékeny és a környezetüket folyton elemző művészemberek, akik világot szépítő törekvéseikben, tiszta vágyaikban csak későn észlelik a valóságot. A meg nem értettség, a számkivetettség, a környezet „legyintése” a darab szövegében (Szeretők halála) és az előszóban is megjelenő Baudelaire-t idézik, akinek sérült albatroszához hasonlóan totyognak a világ fedélzetén művészeink, a „matrózi nép” otromba viccei közt csak álmodnak a szárnyalásról. A racionális gondolkodású Ákos nézőpontjából ez pusztán magyarázat a kudarcokra: „Az ilyen félig zseniális, félig epilepsziás izgágák (…) mindig a környezetüket teszik felelőssé a sikertelenségükért.” ^[12] A közvélemény szemében csupán bolondozás az, ami Máté számára helykeresés, illetve az önmegvalósítás mellett a falu képviselete is („Én fölkaptam őt… Az egész falut…”^[13]). A befogadói értéktorzulást vagy közönyt jól szemlélteti Miklós „félrefordított fejjel” történő képnézegetése: „Egyszer olvastam, hogy egy képet fordítva akasztottak föl, és az emberek azért éppen úgy bámulták.”^[14] A művészlét szomorú alternatívája a festő Valér, aki a szenvedélyeket túlélve számítóvá, praktikussá, az élethazugságát globálissá növesztő, már csak mások élményeiből élő voyeur-ré válik. Valér élethazugsága a Turner-festmény, amelyről végül kiderül, hogy hamis, és amelytől, mint a hazugságtól, még megszabadulni sem tud a festőművész. A szellemként visszatérő Máté gúnyosan nézi a Turner-képet a falról leszedő Valért, és megjegyzi, mintegy utalva a hamis művészet sajnálatos túlélésére: „Viszi a hamisítványt. Az halhatatlan. Az nem pusztul el.”^[15]    Felveti a művészettel kapcsolatos problémakör a társadalmi felelősség kérdését is, melyre legélesebben Salgóváriné és Ákos dialógusa mutat rá: „SALGÓVÁRINÉ: Mit csinálhatott volna? ÁKOS: Akármit. Én a legrosszabbat csináltam. Sorsukra hagytam őket.”^[16] A társadalmi felelősséghárítást és az emberek gondolkodás nélküli „rikácsolását” jelképezik a darabban a papagájok, melyek csupán annyit tudnak „mondani”, hogy: „Te tetted!”. Szimbolikus, amikor Máté elgondolkodik a papagájrikácsoláson („Ha ezek elkezdenek rikoltozni… Rosszabb, mint egy vallatás…”^[17]), majd – megunva az egészet – visszaordít: „Bevallom: én tettem!”^[18]

Az öngyilkosság problémakör már az egyik – újságcikkből idézett – mottóban felvillan, és előre vetíti annak talányát, ha az nem gyógyíthatatlan betegekre, hanem fiatalokra vonatkozik. A befogadó ebben a műben olyan kiváltságos helyzetben van, hogy belepillanthat két öngyilkos lelkébe, nyomon követheti a lélektani mozgatórugókat, és hallhatja az utolsó, sőt az utolsó utáni szavakat is. Megismeri a kiváltó okokat: a gyermekkori traumákat, a kudarctól és mellőzöttségtől való félelmet, valamint a halállal a végleges egyesülés vágyát. Az előbbiek külön-külön még nem vezetnek feltétlen tragédiához, de együtt, a két emberben duplázódva már elérik a „kritikus mennyiséget”, melyről Éva egy atombomba-hasonlattal így beszél: „Külön-külön két mennyiség veszélytelen. Egymás mellé kerülve már felül vannak a kritikus határon: robbanás… Bennünk is túl sok a hasadó anyag.”^[19] A sajátos felépítés miatt az öngyilkosság nem válik szerkezeti tetőponttá, a szereplők utólagosan sem bánják meg tettüket, így lesz belőle a szokványos és katartikus zárótett helyett csupán egy lépcső a végső győzelem felé.

Az öngyilkossághoz kötődik az önpusztítás problémája, mely a műben főképp az alkohol kapcsán bukkan fel, mely a feszültségek oldása miatt jelen van a főszereplő életében. A cselekményvezetés azonban nem köti a fontos döntéseket az alkoholhoz, sem az előadás kihagyása, sem az öngyilkosság nem köthető hozzá. Előbbinél csupán magyarázat a részegség („Az vagyok – mondtam. Milyen egyszerű így. Minek komplikálni?”^[20]), utóbbinál az öngyilkossági okok önkeresésénél felbukkan ugyan, de Máté válaszából kiderül, hogy semmi köze az egészhez. Ugyanitt Éva megjegyzi: „Mi már az alkoholtól sem rúgunk be…”^[21] (Az öngyilkos pár ihlette kisregényének Müller Péter találóan a Részeg józanok^[22] címet adta.)

A nagyváros-vidék ellentét már a szerzői előszó szerint is „túlhaladott konfliktus”, ám – teszi hozzá rögtön Hubay – csupán „társadalmilag túlhaladott, mint tragédiatéma még lehet eleven. Mert a tragédiatémák lappangó módon virulensek, pontosan úgy, ahogy az emlékezet lefojtva is tovább őrzi a történelmi vagy akár a történelem előtti sérelmeinket.”^[23] A nagyvárosi „lenézés”, a vidékkel kapcsolatos sztereotípiák (műveletlenség, igénytelenség) ott feszülnek a Máté-Margit vonallal szemben állók gondolataiban, szavaiban, főképp – a nagyvárosi értelmiségi – Ákos értékeléseiben. A faluról hozott, romlatlanul tiszta művészetet és művészeket a város csupán rövid ideig fogadja el, hiszen – Ákos szavaival – „Magyarországon vagyunk. Kis ország. És a kis ország jobban ki van téve a divat hullámzásainak. Minden csoda három napig tart.”^[24] Ezt a konfliktust megint csak a szerelem képes túlhaladni a nagyvárosi orvos és a vidékről jött színész halált is legyőző összekapcsolásával. A témához köthető a – ma is aktuális – nagyvárosi elidegenedés és magány kérdése, mely a vidékről és nagycsaládból jött Mátét még inkább megérinti. Sokatmondó a főszereplő azon megnyilatkozása, miszerint „én a keresztfán nem sajnáltam úgy Jézust, mint az Olajfák hegyén, amikor elaludtak körülötte a tanítványok. Vagy lehet, hogy csak tettették az alvást?”^[25] Ebből a totális magányból a valóság keretei közt nincs kitörési lehetőség: sem a mindenki által ismertség, sem az időleges népszerűség, de még a nagyvárosi, „társas magányba” fulladt emberi kapcsolatok sem oldják azt.

A mondás, miszerint az őrültet és a zsenit csak egy hajszál választja el egymástól, a Tüzet viszekben is felmerülhet, főképp, hogy a „zseni” színész éppen a pszichiátriáról szökik ki a darab elején. Az egykori „mezítlábas” őstehetség éppen azért indul el a – közvélekedés szerinti – megőrülés útján, mert zsenijét nem tudja teljesen kibontakoztatni, és népszerűsége, a „három napos csoda” már leáldozóban van. A doktornőhöz való vonzódását először maga Éva is „klasszikus” pszichiátriai esetnek nevezi, majd erre Ákos is ráerősít, aki felsőbbrendűségét fitogtatva franciául akarja megbeszélni Évával az „eset”-et. Az alkoholhoz hasonlóan azonban a pszichés betegség sem játszik döntő szerepet az öngyilkosságban, ezt az utólagos, halál után visszanéző, teljesen józan ítélet is erősíti.

 A férfi főszereplő Soós Imréhez kötése „lebeg” a darabban: az 50-es évek, a névadás (a Körhinta Mátéjára asszociáltat), a színésznő és jó barát Margit szerepeltetése (Dajka Margitra utalva), és persze az orvosnővel való kapcsolat és öngyilkosság mind-mind a színésszel való azonosítást szolgálja, ám az előszó, a részletekben való szándékolt eltérés, illetve Soós Imre név szerinti, egykori, azóta már elhunyt osztálytársként való említése egyben el is távolít a kultúrtörténeti olvasattól. Mind Máténak, mind Margitnak a legfőbb jellemzője a „társadalmi keszonbetegség”, vagyis a mélyből túl gyorsan a magasba jutás. Ahogy Ákos fogalmaz: „Aki gyerekkorában kanász volt, ne próbáljon tíz év múlva úgy viselkedni, mint egy világsztár”.^[26] Máté sorsát nagyban meghatározta és meghatározza a gyermekkora és a faluról indulása. Komplexusai a sikerek múlásával hatalmasodnak el igazán rajta. Görcsösen kapaszkodik a szerelem lehetőségébe, amely számára – József Attilához hasonlóan – a legutolsó menedék. Partnerre talál Évában, akinek már neve is az első és „örök” nőt juttatja eszünkbe, aki Madáchnál egyszerre kéjhölgy és apáca, „mézből és méregből összeszűrt” komplexitás. A Tüzet viszek Évája is egyszerre szenvedélyes szerelmes és lelkiismeretes orvos, Mátéért rajongó, őt féltő és érte a házasságtól visszatáncoló, majd vele öngyilkosságot elkövető, összetett karakter. Mátéhoz hasonlóan számára is meghatározó a gyermekkor, az onnan hozott traumákat ő is öngyilkossági okként definiálja. Mindketten „négyévesek vagy ötévesek voltak, amikor megsebesültek, és mostanáig futottak vele”^[27], és egyiküknél sem „arra kell magyarázatot keresni, hogy miért ilyen fiatalon – hanem inkább arra, hogy hogy húzták ilyen sokáig”^[28]. Éva és Ákos korábbi kapcsolata az észszerű viszony, Miklós a nő számára csupán Máté-pótlék, a színésszel való szerelmében végül az őszinte érzelmek győzedelmeskednek minden észérv, sőt a halál felett is.

A két főszereplő halál felé menetelését néhol önkéntelenül is segítik a darab további szereplői: az Évát és Mátét is faképnél hagyó Miklós, a kapcsolatot féltékenyen ellenző, józan és fölényes Ákos, a házasságot megakadályozó Margit, a benzineskannákat hozó Salgóváriné és a Miklós által elvitt (hamis) Turner-festmény miatti kárát emlegető Valér.

A kezdetektől kibontakoztatott drámai feszültséget oldja a darab lirizáltsága, mely néhol állóképszerű filozófiai töltetet ad a szövegnek. A fenti „nagy” témák mellett találhatunk filozófiai eszmefuttatásokat a legszebb szavakról, melyek pont az ellenkezőjüket jelentik^[29], egy lehelet értékéről, mely egy gyufa elfújásával vagy el nem fújásával atomhalálba robbanthatja a világot, de akár meg is mentheti a szomszédban lakó kislányt,^[30] vagy a jóságról, mely csupán a leghamarabb bomló, átmeneti halmazállapota az életnek^[31].

Hubay Miklós darabjának újbóli felfedezése több szempontból is hasznos és fontos lehet. A kortárs befogadó a valóságshow-k és a tehetségkutatók tömeggyártásában nem mindig gondolkodik el a valódi teljesítmények értékein, a művészet mibenlétén, így a klasszikusok „életben tartása”, a Soós Imrééhez hasonló életművek mindig megújuló reflektorfénybe helyezése iránymutató és gondolatébresztő lehet a mai világban is. Az örökké aktuális témák is frissen tartják a darabot, hiszen sajnálatos módon a nagyvárosi magány, az elidegenedés és öngyilkosság aktuális (ha nem még aktuálisabb) probléma a XXI. századi társadalom számára is, de szerencsére jelen van életünkben a szerelem és a művészet is. Értékkereső, sokszor értéktorzult jelenünkben nagy szükség van a Tüzet viszekhez hasonló művészeti alkotások gondolataira és élményanyagára: régi tüzek ma is lüktető parazsára, amelynek segítségével „talán lakható mégis ez a világ”.

vissza az előző oldalra