K. Kovács István
KI AZ ANYÁD? AVAGY: MÚMIA A FESTETT NAGYBŐGŐTOKBAN
Elöljáróban:
2008-ban Hubay Miklós, az akkor 90 éves drámaíró Kolozsvárra látogatott, mint a
Korunk Akadémia meghívottja, és két egykori egyetemi tanárom (Dr. Kötő József
dramaturg és Boér Ferenc színművész) szervezték meg a sikeres, nagyszámú
hallgatóságot vonzó Hubay-estet. Fájlaltam, hogy tőlem független okok miatt nem
lehettem jelen, de a
Művelődéshasábjain
értesülhettem arról, hogy miként zajlott le Hubay Miklós kolozsvári előadása. A
rövid köszöntő és felvezető után Hubay magához ragadta a szót, és rögtön
elvarázsolta a közönséget a maga karizmatikus stílusával és választékos
előadásmódjával. Közvetlen és lebilincselő módon mesélt Nagyváradról, a számára
oly kedves szülővárosáról, fiatalkori kolozsvári élményeiről, kedvenc 19. és 20.
századi íróiról és költőiről, akiknek műveiből kapásból idézett odavágó
részeket. A jelenlevő ismerőseim mesélték, hogy mennyire elbűvölte őket Hubay
hatalmas lexikális tudása, a korát meghazudtoló testi és szellemi frissessége és
lelkesedése, eleganciája, valamint a kifinomult modora. Az egyikük szerint Hubay
olyan volt, mint egy nemes, öreg sas. Ha jelen lehettem volna, én azt hiszem,
így jellemeztem volna: bölcs volt, mint Tiréziász, és talányos, akár a Szfinx.
Amikor 2004-ben a kolozsvári Egyetemi Színházban Szophoklész
Oidipusz király-át
rendeztem, én voltam az előadásnak a dramaturgja is. Akkor még nem ismertem, nem
olvastam Hubaynak
A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől
című darabját, de úgy éreztem, feltétlenül meg kell jelenítenem a színpadon a
Szfinxet is, ezt a mitikus, örök kérdéseket felvető, legendás figurát, és
formát, testet kell találnom számára. Egy preambulumot, egy előjátékot
szerkesztettem a darab elé, amely bemutatta a Szfinx és Oidipusz szellemi
viadalát. Az én előadásomban, a Szfinxet és Tiréziászt ugyanaz a színésznő
alakította. A kettős szerep jól elkülönült egymástól, hiszen a Szfinxet, mint
csábos, végzetasszonyát jelenítettük meg, aki legyőzetése után a nézők szeme
előtt vedlett át agg, világtalan jóssá, aki viszont megnyilvánulásaiban,
szavaiban és gesztusaiban végig megőrizte a szörny-szerep egyes vonásainak
alapelemeit. Akkor ez számomra (és a nézők számára is) nagyon eredeti
megoldásnak tűnt. Közel húsz évnek kellett eltennie, hogy rájöjjek, hogy Hubayt
már évtizedekkel korábban (hiszen a fent említett színművet 1962-ben írta)
hasonló kérdések foglalkoztatták az Oidipusz-mítosz kapcsán, hogy magyarázatot
találjon a Szfinx igazi kilétére. Ez a – nevezzük nagyképűen – látásmódbeli
hasonlóság késztetett arra, hogy Hubay Miklós számottevő életművének e rendhagyó
drámáját válasszam a tanulmányom témájául.
Előszó:
Hubay Miklós A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől
című drámája egy mitológiai témán alapuló, ám újraértelmezett és átformázott mű,
amely a szophoklészi dramaturgiából indul ki. Ám elhajlik attól, mintegy tovább
mutatva, erkölcsi, társadalmi és etikai gordiuszi csomópontokat oldozva fel,
majd bogozva újra, egy, a várttól és a megszokottól eltérő képlet szerint.
Dramaturgiája, Szophoklésszel ellentétben (akinél a Szfinx, mint mitikus lény,
rejtett szereplő marad), megeleveníti, antropomorfizálja és főszereplővé lépteti
elő a Szfinxet, az archetipikus ősi-női lényt, aki őrzi a lét, a sors és a
végzet titkait. A Szfinx titka egy talány, amely az életről és a halálról szól.
Ez a titok az emberi életút rejtélye, sorsa és végzete.
Hubay ontológiai dramaturgiája a színház konvencióiból és törvényeiből a lét
alaptörvényére vonatkozó következtetéseket szűr le, illetve a lét törvényeit
újraértelmezve ellenőrzi azokat a színház jelenségében. Iokaszte valóban egy
szörnyeteg, avagy csak a város érdekeit védelmezi?
Vagy nem más, mint egy szerelemre és biztonságra vágyakozó nő, illetve a
fia után epekedő anya? A Szfinx nem más, mint egy kupac kellék és jelmez,
amelytől bármikor meg lehet szabadulni, vagy pedig valójában a királyné énjének
szerves eleme?
Az Oidipusz-monda és a Szfinx mítoszának kérdésköre:
Az Oidipusz-monda talán az egyik legismertebb és egyben a legősibb mítosza az
európai kultúrának. Ősi, hiszen már Homérosz említést tesz róla az Odüsszeia XI.
énekében, és ismert, mivel hatást gyakorolt a művészeti ágak képviselőire, és
ezáltal számtalan megjelenítése, át- és feldolgozása jelen van a festészetben, a
szobrászatban, valamint az irodalmi és a drámairodalmi művekben, és
meghatározója volt a jungi és a freudi pszichológiának. Úgy tűnik, egy olyan
mítoszról van szó, amely megkerülhetetlen a gondolkodó és alkotó, vagyis az
önmagát kereső, az önmagát kifejezni vágyó ember számára.
A Szfinx legendás alakja hasonló módon, akárcsak az Oidipusz-mítosz, átível az
évezredeken. A titok, a hatalom és tudás mindenkori jelképe ő.
„A tudás, a tudomány, a megismerés és a felismerés küszöbőre a Szfinx, akit
ezért a tudatlanok kismerhetetlen szörnyetegnek vélnek, és akire borzadállyal
vegyes csodálattal tekintenek.”
A thébai mondakörben, az elkerülhetetlen végzet megtestesülése. A mítosz egyik
változata szerint, Arész küldte a városra, büntetésül a sárkány elpusztítása
miatt, amelynek fogaiból a Labdakos család fogant. Egy másik mitikus változat
értelmében Héra hozta a messzi Egyiptomból. Mindkét esetben, a Labdakida
családot sújtó átkok, közvetve, vagy közvetlenül, mind a Szfinx személyéhez
kötődnek.
Hubay egy Jean Cocteau mottóval indítja a drámáját. Nem véletlenül, hiszen
Cocteau az 1934-ben bemutatott drámájában,
A pokolgépben,
szintén az Oidipusz-mítoszt dolgozta fel, és saját bevallása szerint, a történet
nagyon közel állt hozzá. Az idézet így szól:
„Találkoznak. Miféle találkozás ez? Titok.”
Hubay Miklós drámájának cselekménye erre a találkozásra épül, és erről a
titokról próbálja meg fellebbenteni a misztikus fátylat. A szerep és a
személyiség, a látszat és az igazság viszonyának megfogalmazására törekszik.
A felvállalt „kényszerszerepek” vizsgálata:
Hubay már a dráma előszavában leszögezi, és színházi konvencióként elfogadtatja
velünk azt a premisszát, amelynek értelmében, a Szfinx nem más, mint Iokaszte
királyné maga, aki nappal Théba városa fölött uralkodik, éjjel pedig, a
szörnyeteg alakjában és annak jelmezében a városba
érkezett idegenek szándékait és céljait fürkészi ki. Azokat, akiket valamilyen
szempontból gyanúsnak, vagy veszélyesnek talál a városra nézve, saját kezűleg
teszi el láb alól. Felmerül a kérdés, mi történt a valódi Szfinxel? Valaki már
korábban legyőzte volna? De kicsoda? És mikor? Mert a szövegből kiderül, hogy az
oroszlánbőr jelmez nem egy mai darab, hiszen
„már molyos és egérpisi szagú”.
Iokaszte és Tiréziász párbeszédéből arra is fény derül, hogy nem a mostani
királyné az első nő, aki Théba védelmének érdekébe magára öltötte a szörnyeteg
jelmezét, viszont ő bizonyult a legtehetségesebbnek erre a szerepre, az összes
előbbi asszony közül. Vagy lehet, hogy nem is létezett soha igazi szörnyeteg
Thébában? Elképzelhető, hogy esetleg a bölcs, és jövőbelátó Tiréziász zseniális
találmánya volt az egész Szfinx-mítosz? Ha igen, akkor valóban csak a város
védelmét és javát szolgálta-e ez az ókori Frankenstein-szörnyeteg, vagy pedig
piszkos politikai és hatalmi játszmák eszköze volt? Ki készítette el a jelmezt?
Az arany mellvértet, rubinkő mellbimbókkal, az ezüst álarcot, a karmokkal
felfegyverzett kesztyűt, az overallként felvehető oroszlánbőrt és az egyiptomi
fejéket? Mert a világtalan jós megálmodhatta, megtervezhette ugyan rémséges
teremtményét, de megalkotni, kivitelezni vak volta miatt képtelen lett volna. Mi
lett a sorsa a jelmez és a kellékek kivitelezőjének? Minden bizonnyal halál volt
a fizetsége, hiszen ekkora államtitkot nem hagyhattak kiszivárogni. Vagy a Néma
Fiú, Tiréziász örökös kísérője lett volna a jelmez megalkotója? Megannyi kérdés,
amelyekre nem tudjuk a választ. A Szfinx maga a titok, maga a talány, amely az
életről és a halálról dönt.
Hubay darabja, nem pusztán a szophoklészi mű átirata, vagy az annak előzményeit
elmesélő és vizsgáló dráma, hanem elsősorban a szerepvállalás kérdéskörét veti
fel. A személyiség és az általa felvállalt, vagy a sors által rákényszerített
szerep konfliktusát taglalja.
Iokaszté számára gyűlöletes a gyilkos Szfinx-szerep, amivel azonosulnia kell.
Tiréziász a királynét felmenti a gyilkosságok súlya alól, és a Szfinxre mint
szerepre hárítja a felelősséget az elkövetett vérontásokért. A Szfinx
„nemcsak Théba kutyája”,
hanem az egész civilizált világ nemzetközi rendjének az ügynöke, vagyis nem csak
lokális, de globális társadalmi szerep és egyben a politikai és a gazdasági
kémkedés eszköze is. A Szfinx jelmez, megfosztja a nőiességétől a viselőjét. Nem
fizikai értelemben, hiszen Oidipusz határozottan vonzónak találja, udvarol és
bókol neki, hanem olyan módon, hogy a Szfinx szerepe szigorú szűziességet
követel meg attól, aki magára ölti a jelmezt. Iokaszté úgy érzi magát, mikor
felvállalt szerepébe átlényegül, mint
„múmia a festett nagybőgőtokban”,
mint
„vasszűz foglya,..meddő asszony, aranyba foglalt sterilitás”,
mint
„borostyánkőbe fagyasztott féreg”.
Iokaszte, fiának, az újszülött Oidipusznak a halálba küldése óta, vagyis 16 éve,
kényszerű szűziességben élt, visszautasítva férjének, Laiosznak közeledéseit és
szexuális követelőzéseit, tudván, hogy ha újabb gyermeket szülne, arra ugyanaz
várna, mint a tragikus sorsú elsőszülöttre. A szörnyjelmez minden alkalommal,
ahányszor csak magára ölti, erre a kényszerű szűziességre emlékezteti a még
mindig fiatal és vonzó királynét. Laiosz halála után a Szfinx elsődleges
feladatává vált, hogy a király gyilkosa után nyomozzon. Iokaszte ezt a feladatot
félvállról veszi, mivel ő nem államérdekből, nem is a férje miatti bosszúból,
vagy a trónhoz való feltétlen ragaszkodása miatt vállalta fel, hogy éjszakánként
szörnyeteggé változzon. Ő, a Szfinx színe elé kerülő mindenik fiatal férfiban és
kamaszban a fiát reméli viszontlátni. Első firtató kérdése hozzájuk nem az, amit
várnánk. Nem a lábak numerológiai, vagy filozófiai találós kérdésével gyötri az
ifjakat, hanem egy sokkal egyszerűbb (és mindig ugyanazt) a kérdést szögezi
nekik:
„Ki az anyád?”
Mikor Tiréziász arról faggatja, hogy mi a jele annak, hogy Oidipusz életben van,
úgy válaszol, ahogy csak egy anya tud válaszolni:
„Az, hogy visszavárom őt.”
Iokaszté számára nem csak a Szfinxszé való átlényegülés az egyetlen gyűlölt,
kényszerűségből felvállalt szerep. A gyászruhás, elhunyt férjét sirató özvegy
szerepe számára talán még az előbbinél is visszataszítóbb. Soha nem tudta
elfeledni és megbocsájtani Laiosznak azt, hogy csecsemő korában halálra ítélte
az egyetlen fiát, sőt a gyermekgyilkosságban bűnrészesévé tette őt. Hiszen
Iokaszténak saját kezűleg kellett átadnia a pásztornak a halálra szánt
újszülöttjét, sőt valószínűleg a különösen kegyetlen kivégzési módot is neki
kellett kimondania: fúrják át a bokáit, majd akasszák egy fára és hagyják a
vadak martalékául a gyermeket. Iokaszte leszámolása a Szfinxel, mint szereppel,
mikor a mélységbe veti a szerep nélkülözhetetlen kellékeit: az oroszlánbőrt, a
mellvértet, a karmos kesztyűket és a fejéket, egyfajta szimbolikus öngyilkosság
és áldozat, hiszen énje egyik részét áldozza fel Oidipusz kedvéért. Viszont a
sors átka elől nincs menekvése: amint megszabadul a gyűlölt Szfinx szerepétől,
azonnal egy másik, talán még borzalmasabb szerepbe kényszeríti a fátum. Csak úgy
mentheti meg a meglelt fiát a biztos haláltól, hogy ha annak a feleségévé lesz,
és ezzel egy kompromisszum nélküli feloldhatatlan helyzetbe kényszeríti önmagát.
Nem dönthet másként a szubjektív szabadság és az objektív szükségszerűség drámai
képletének értelmében. Ebben rejlik a darab igazi tragédiája, mivel nem valódi
bűn, hanem a sors teszi bűnössé, és önként kell vezekelnie azokért a bűnökért,
amelyeket a sors rendelt számára. Nincs külső ellenfele, akivel szembe
szállhatna, csupán önmagával és a végzettel harcol, és e küzdelemből nem
kerülhet ki győztesen. Az individuum pusztulása, a szabad akarat végső
kinyilatkoztatása ez, amikor tragikus hősként, önként felvállalja a sors
büntetését. Ebben rejlik minden antik görög tragédia legbelsőbb szelleme, alapja
és harmóniája: a katarzis. Ha Szophoklész
Oidipusz király-át
a férfisors tragédiájának nevezzük, akkor Hubay színműve, a
Szfinx, avagy búcsú a kellékektől,
a szűz – feleség – anya hármas hiposztázisában vergődő nő végzetes drámája.
Hubay olvasatában, Oidipusz meglepően fiatal. Szinte még gyerek, alig 16 éves
kamasz, akit viszont a zsenge kora nem gátolja meg abban, hogy Thébába jövet
meggyilkoljon néhány embert egy banális nézeteltérés miatt. Ha mai hasonlattal
akarnánk élni, úgy cselekszik, mint egy olyan sofőr, aki egy útkereszteződésnél
számára előnyt nem adó autó összes utasát lemészárolná. Megteszi, csupán azért,
mert úgy véli, hogy neki királyi privilégiumai vannak. De ennek a látszólag
értelmetlen tömeggyilkosságnak jelképes értelme van. Oidipusz tudatában van
annak, hogy ő királyi vér, tehát előjogok illetik, viszont azt nem tudja, hogy a
szembejövő utasok közül az egyik szintén király, aki épp ugyanolyan gőgös,
elbizakodott és hiú, akárcsak ő. Laiosz épp olyan indulatos, mint Oidipusz,
hiszen először ő emel fegyvert a fiatal fiúra. Amilyen az apa, olyan a fia, és a
vér ez alkalommal sem válik vízzé. Mintha két mozdony száguldana egymással
szembe: kitérni nem lehet, az összecsapás elkerülhetetlen, az egyiküknek
pusztulnia kell. A kezdetek keresése mitikus összefüggésben áll egyfajta
erőszakkal, dühvel és haraggal, ami nem más, mint a hübrisz bűne, amely minden
tragikus hős sajátja. Laiosznak, a bűnös apának az általa halálraítélt fia keze
által kell elhullnia. Csakhogy a fiú épp e szükségszerű, jelképes gyilkosság
által válik maga is bűnössé, és ez által pecsételődik meg a sorsa.
„Oidipusz maga az emberi létezés alapkérdése:
ki vagyok én? A válasz, amelyet oly elszántan kutat, mindvégig ott van a szeme
előtt, mi több, a szó szoros értelmében magában hordozza azt.”
Oidipusz eljut önmaga eredetéhez, önön kiindulási pontjához. Az apja
meggyilkolása az a döntő lépés, amely funkcionálisan önmaga nemzőjévé teszi majd
őt, mikor feleségül veszi majd a tulajdon anyját, Laiosz király özvegyét. E
nász, mintegy visszafordítja az időt, aminek következtében Oidipusz
tulajdonképpen önmaga apjává válik. Oidipusz jogos önvédelemnek érzi a tettét,
ami viszont a külső szemlélő számára nem más, mint a vélt felsőbbrendűség, a
drámai hübrisz biztos megnyilvánulása, amelyet Nemezis, a bosszú istennője soha
nem hagy megtorlás nélkül. A hübrisztől elvakított Oidipusz, a Szfinxszel is
félvállról, pökhendi módon, mondhatni szemtelenül társalog, mintha nem is
tudatosulna benne, hogy borotvaélen, a lét és a halál mezsgyéjén tántorog éppen
az élete. Alaptalan nagyképűséggel mindentudónak véli magát, úgy gondolja,
visszakézből megfelel majd a szörnyeteg kérdéseire, és könnyedén legyőzi azt,
megszerezve ezáltal Théba trónját. Elvakultságában nem veszi észre, hogy nem ő
az, aki kiemelkedően eszes és erős, hanem a Szfinx jelmezét viselő Iokaszte
gyengül el, és hagyja győzni maga felett Oidipuszt, mikor felismeri benne a
holtnak vélt fiát. Oidipusz a sors kiválasztottjának és kegyeltjének véli magát,
holott pont ellenkezőleg: a sors üldözöttje és áldozata ő. Minden gesztusa,
szava és tette a későbbi szörnyű bukását, megszégyenülését és vesztét készíti
elő.
Felvetül a kérdés, hogy ha Hubay ezt a lélektani drámáját az antik görök
tragédiák mintájára írta, vajon miért hiányzik belőle az antik színművek
legjellegzetesebb eleme, a kar? Vagy lehet, hogy nem is hiányzik, csak rejtve
van? A vak Tiréziászt kísérő Néma Fiú alakja, ez az egy mondatos szerep, épp
olyan rejtélyes, sokrétegű és kérdésfelvető, akár a Szfinx alakja. A némasága,
amint az a dráma utolsó dramaturgiai csűr-csavarában kiderül, a Szfinxéhez
hasonló kényszerszerep, amely a túlélését szolgálja. Ő tölti be egyszemélyben az
antik kórus funkcióját: nem avatkozik bele a cselekménybe, mindig a háttérben
marad, akár fölöslegesnek, közömbösnek is vélhetnénk a cselekmény szempontjából.
Viszont ő a főszereplő bizalmasa, aki előtt az bármily titkát, félelmét és
szenvedését ki tudja mondani, és testi-lelki meztelenségében, akár egy tükör
előtt, nyilvánulhat meg előtte. A Néma Fiú, az egyszemélyes kar, a többi
szereplőhöz viszonyítva szemlélődő, külső álláspontot képvisel. Nem foglal
állást, nincs véleménye, de amikor kitör Thébában a járvány, neki is szóra
nyílnak néma ajkai, és megfogalmazza a végső szentenciát: Oidipusz sorsa
beteljesedett. Az antik karhoz hasonlóan: kifejezi a fájdalmat, amit a szereplők
szenvedése kelt, és megosztva azt a befogadó nézővel vagy olvasóval, kiteljesíti
a tragédiát. Tekinthetjük a drámában egymásnak feszülő erők olyan közös
bizalmasának, pártatlan társának, aki egyik félnek sem árulja el az általa
ismert titkokat. Mivel szimbolikus személy, bármiféle titkot rá lehet bízni, ami
a cselekményt érinti, de ő maga nem vesz részt a cselekményben. Miként a vak
Tiréziász, aki jobban látja az összefüggéseket a látóknál, a Néma Fiú is
mindenki másnál jobban meg tudja fogalmazni és ki tudja fejezni a tragédia
lényegét.
Szerkezet és nyelvezet
Hubay Miklós drámájának a világa jól megkonstruált, logikailag levezetett és az
összefüggések hálózataként működik. Okok és okozatok láncolata a mű, és ebben a
láncban minden szem egyben ok és okozat is
A színmű három jelentre tagolódik. Az első jelenet felvezeti a cselekményt, a
harmadikban pedig beteljesedik a végzet. A középső, vagyis a második jelenet
csupán egyetlen monológ, egy rövid intermezzo, amelyben a magára maradt Iokaszte
legbelsőbb fájdalmai, félelmei és kétségei szólalnak meg.
A darab modernizmusa nem csak a formai újításokban nyilvánul meg, hanem a
nyelvhasználat terén is: merész, szókimondó, provokatív dialógusokban és
monológokban gördíti előre a cselekményt. Nyelvezete a mai beszélt nyelv
közvetlenségével szólítja meg a befogadót, és helyenként anakronizmusokkal
érzékelteti a mondanivaló örökértékűségét. Csupán Tirezias üt meg helyenként
magasztos hangot, mintegy gúnyosan parodizálva önmaga jóslatait.
A szerző egyfelől tudatosan kísérletezik a modern dramaturgia változatos
lehetőségeivel, másfelől a mítosz egyetemes tudáskincséből merít. A szerzői
utasításban leírt helyszín, a díszlet is e kettőséget tükrözi: a Szfinx
barlangja voltaképpen egy hatalmas cső és a két kőpillér, amelyeken a Szfinx és
a vendége foglalnak helyet, magas bárszékekre emlékeztetnek. A dráma, az antik
tragédiák modelljére építkezve, betartja az arisztotelészi hármas egységet,
amely a klasszikus drámák belső szerkezetének alapkövetelménye. Megőrzi a hely
(ugyanazon a helyen játszódik), az idő (néhány óra eseményeit dolgozza fel) és a
cselekmény (egy szálon fut) egységét.
A szerző, mint drámai entitás:
A fent említett kettősségek, az antik forma és a modern nyelvezet ötvözése által
Hubay, mint dramaturg, maga is a Szfinxhez hasonló entitássá válik, ki önmaga
frissességével és kortárs gondolkodásmódjával tölti fel az ősi, dionüszoszi,
mitikus formát. Hubay Miklós egy örök kérdésfeltevő, akár a Szfinx, egy drámai
alak az élet színpadán, egy igazi Homo Ludens, akinek a drámaiság az éltető
eleme, és akiben harmóniára lel a tragikum komolysága, valamint a komédia
felszabadult életszemlélete.
Irodalom:
Arisztotelész,
Poétika,ford.
SarkadyJános, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1994
Csomafáy Ferenc,
Hubay Miklós Kolozsvárt,
Művelődés, LXI évfolyam. 2008. Május
Hubay Miklós,
A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől,
Digitális Irodalmi Akadémia,
https://opac.dia.hu/record/-/record/display/manifestation/Hubay_Miklos-Kivul_Magamon
Karsay György,
Szophoklész: Oidipusz király,
www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2010/XIX.-evf.
Lányi András,
Oidipusz, avagy a természetes ember,
Liget, Budapest, 2015